Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)
Második könyv - I. rész. A címerrel kapcsolatban…
A perzsa-kazár birodalomban már örökölhető családi jelzések voltak. A császár jelképe a felkelő nap és az oroszlán, mely napjainkig Perzsia (- Irán) címerében volt használatos. Ugyancsak oroszlán volt a jelképe az örmény királyoknak és az arab Rum szultánjának is. Perzsiában az uralkodóház tagjait a holddal jelezték. A főnemesség leopárdot használt jelzésként. (Talán innen származik párduc-kacagányunk?) Firdusi (Kr. u. 939-1020) perzsa epikus és történetíró Kr. u. 1020-ban különböző családi jezéseket sorol fel. Ezek között szerepel a tigris, a sárkány, a sas, a félhold és természetesen az oroszlán és a leopárd. Megemlíti, hogy megkülönböztető színeket is használtak. A színeket és pajzsképeket zászlóikon is alkalmazták. A perzsa jelzési forma nem csak az arab világban teijedt el, hanem Indiában is használatossá vált. A bizonyítékok sokaságának felsorolására e helyen nem térhetek ki. Mégis megemlitem, hogy Karakus (angolos literationban: Karakoushe) egyiptomi „nagyvezír” a Kr. u. XII. sz.-ban kifejezetten heraldikai formában sast használ címerként. Ez időben hasonló előfordulások Konstantinápolyban, az egykori Bizáncban is gyakoriak. A pajzs- és címerképek perzsa birodalomból történő közvetítöjeként a praeheraldikusok a normannokat tekintik. Ahol megfordultak, megjelent az azonos pajzskép. Kezdetben a mai Oroszország területén Novgorodban, Kievben, majd Bizánc ill. Konstantinápoly területén. E pajzsképek ugyanígy fellelhetők Szicíliában, sőt Normandiában is. Utóbbi tartományban Bayeux híres faliszőnyegén ábrázolt pajzsok is hasonló jellegűek. Ez utóbbiakkal kapcsolatosan helytálló az a feltevés, hogy a keletről visszatért skandináviai és egyéb nemzetiségű kereszteslovagok hozták magukkal. Normann zsoldosok jelenlétét és kapcsolatait bizonyítja a perzsa és kazár birodalomból származó, de Skandináviában feltárt s (napjainkig) kb. 60 000 darabra becsült pénzérme. Valószínűleg zsoldként kapták. Zsákmány lehetősége sem kizárt. A címerszerűségre utaló adatok ellenére heraldikai szempontból Bizánc azért mellőzendő, mert ott a jelképek kifejezetten tisztségeket jelentettek, nem voltak személyhez kötve. Ez esetben valóban csak jelzésekről és nem címerekről lehet szó. Az újabb kutatások tükrében mégis találunk arra vonatkozó adatokat, melyek perzsa mintára családi és származási jelként örökölhető pajzsképek voltak. A támadó jellegű mohamedán teijeszkedés elől sok gazdag fejedelmi család menekült keletről Konstantinápolyba. Vagyonukat, házanépüket magukkal hozták. Rendszerint a császár megfelelő földbirtok adományozásával telepítette le őket. E főúri sarjak ugyanekkor magukkal hozták családi jelvényeiket is, melyeket hazájuk szokása szerint továbbra is használtak. Több ilyen családról tudunk. Alkotó részeivé váltak a bizánci birodalom nagybirtokos arisztokráciájának. (Kr. u. X.— XI.sz.) A nyugatról érkező keresztes lovagok elsősorban ezekkel a védelmet igénylő nagybirtokosokkal kerültek összeköttetésbe. A keresztesek így ismerkedtek meg a családi jelzésekkel. A nyugati arisztokrácia — főleg a mai Franicaország területéről — sok tagja házasodott be e családokba, minek velejárója volt, hogy ezek családi jelzéseit is átvette. Sok ilyen házasságról tudunk, élükön 1. és II. Balduin jeruzsálemi királlyal. Valószínű, hogy a<mner-orökölhetőségeis ebből a korból ered. Kr^u. 1099-ben Jeruzsálem bevételekor az elfoglalt házakra, birtoklásuk jeléül, a lovagok jfag^Jeres pajzsaikat függesztették. Ez az a korszak, amelyről tudjuk, hogy a címer az egyj^piiafeak tulajdonát jelképezte. "^Níflpviden összefoglalt tájékoztató nem képez elég indító okot arra, hogy e helyen ennyit foglalkozzam a praeheraldika tárgykörével. Teljesen más cél vezetett. Úgy gondolom, hogy ez az a vonal, amelyen haladva megfelelő kutatószellemmel és felkészültséggel a magyar címerképek ősi eredetét megközelíthetjük. Ez az a tárgykör, amelyen belül, akár a magyarság bizánci és normann kapcsolatait vizsgálva, további nyomokat találhatünk. 258
