Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)

Második könyv - I. rész. A címerrel kapcsolatban…

élünk, hanem kapcsolataink az egész világra kiterjednek. Ennek megfelelően az egyén értékét, jelentőségét főleg a társadalomban és a történelemben betöltött szerepe határozza meg, és csak kisebb mértékben - egyes országokban - a rang, a cím és a címer.

Nyugat-Európában a heraldika igen régen a polgári érdeklődés tárgya. A rendi hovátartozás az érintett fél magánügye, másokkal szemben annak kihangsúlyozása, sznobizmus.

Álljunk meg e szónál egy pillanatra. Ugyanis e szó értelme megváltozott. Bakos Ferenc: Idegen szavak szótára (Akadémia Bp. 1978) szerint angol szó, előkelősködő, nagyképíí, nyegle személy, akire jellemzők a (elsorolt tulajdonságok, és valóban ilyen értelemben is használjuk manapság. Tévedés azonban, hogy angol eredetű kifejezés, mert latin szórövidítésből alakult, és hazánkban még a század elején is eredeti értelemben használták.

Snob =Sine nobilitas, azaz nemesség nélküli. Régi névsorokban, ahol nemesek és polgárok együttesen szerepeltek, a nemesnél kiírták a rangját és előnevét, a polgárhoz odabiggyesztették, hogy s.nob.

Az Osztrák-Magyar Monarchiában volt a legtovább érvényben a konzervatív címerjog összes sallangjával együtt. Talán éppen ennek ellenhatásaként a Monarchia felbomlása után hazánkban a heraldika iránt teljes érdektelenség mutatkozott. Ezzel szemben a környező államokban, ahol létük történelmi létjogosultságát igyekeztek bizonygatni, élénk heraldikai kutatómunka folyt.

A heraldikai szempontból is egységes magyar birodalom, amelyben a címeradományozás joga a központi hatalom, a király jogköréhez tartozott, újra fel lett darabolva, és minden új állam bizonyítani kívánta, hogy önálló heraldikával rendelkezett, ami a történelmi államszervezetet ismerve, képtelenség.

Kirívó esetként megemlítem, hogy Cernovodeanu Dán Párizsban élő nemzetközileg ismert egyébként kiváló román heraldikus nem kevesebbet állít, mint azt, hogy egyes cimermotívumainkat a honfoglalást megelőző ősi dákó-román kultúrából vettük át, és a moldvai fejedelmek címeradományozási joga megelőzte a magyar királyét, holott annak hűbéresei voltak. (A nemzetközi heraldikai kongresszuson elhangzott felolvasás kézirata nyomán. Lásd felhasznált források jegyzékében is.)

Ezek a tanulmányok úgy nyugaton, mint keleten sajnos nemegyszer a magyarság múltjának rovására íródnak. Szerepünket az egyetemes fejlődésben jelentéktelennek igyekeznek beállítani.

Talán ez saját hibánk is. Amennyire nemzeti sajátságunk a hirtelen fellobbanó lelkesedés, éppen úgy hajlamosak vagyunk teljes közönyre történelmi emlékeinkkel kapcsolatban. Sok esetben ezeréves létünk tanúit csak elkésve fedezzük fel, nem egyszer, amikor már késő megmenteni.

Például a limai Nemzeti Múzeum (Peru. Délamerika ) „aranymúzeumának” fegyvertárában legnagyobb meglepetésemre két magyar nemzeti díszruhát, a sokat gúnyolt és úgynevezett „díszmagyart” találtam kiállítva. Ezek a díszes ruhadarabok reprezentálták a történelmi Magyarországot, vagy legalább is annak egy részét. Ez tagadhatatlan.

Nem az a kérdés, hogy méltó, vagy méltatlan egyének hordották-e a díszruhát, hanem lénye j ' ’ ik megállapítása, hogy hozzátartozott-e a múlt magyar életformájához?

van a világon, amely nemzeti viseletét eredeti és ilyen díszes formában ez évszáz megőrizte, használta. Az európai díszruhák nagyrésze más népektől lemásolt

után fantázia szülötte. A „díszmagyar” karakterisztikusan nemzeti jellegű, motívumaival, díszítéseivel — magyar.

Természetesen nem lehet és nem szabad az idő kerekét visszaforgatni, de a történelemben kutató vagy muzeológus szemében a „díszmagyar” éppen olyan velejárója nemzeti múltunknak, mint az egyszerű,szép magyar népviselet.

253