Oberfrank Ferenc: Az aranyművesség története. 2. átdolgozott, bővített kiadás (Budapest, 1996)
Az ókori ötvös és műhelye
ugyan folyt zománcozás azon a helyen. A görögök a zománcot nem nagyon alkalmazták. Rómában annál inkább: a Kr. e. VI. századból származó etruszk fibuIákon, a hordócska alakú fülbevalókon és a hellenisztikus diadémeken; ez utóbbiak azonban inkább a délitáliai görög gyarmatokról, Magna Craeciából származtak. A rekeszzománc felé vezető utat jelenti az ún. fíligránzománc, amelyhez aranyból kivágott alakokat, akár telten, akár csak a körvonalaikat meghagyva, személyeket ábrázoló figurákat, különösen pedig madáralakokat nyomtak a megolvadt üvegmasszába (találkozunk majd vele, éppen a középkori magyar jellegzetességnek tartott zománcmunkákon). Mindez Alexandriából való technika. Egy további fejlődési fokot képvisel az, ha az alap fémlemezre az egyes, rendszerint többszínű zománcmezőket elválasztó pántokat rögzítenek, és ezután olvasztják bele a kialakult rekeszekbe a zománcot. A híres Clercqkollekcióban található is egy ilyen medalion, amely - nem bizonyíthatóan - a Római Birodalom keleti részéből való. Talán ez a hiányzó láncszem Bizánc és a középkor csodálatos zománcművészete között. A Mediterráneumon kívül élő kelta népek alakítottak ki a Kr. e. VI. századtól a Kr. u. III. századig egy újnak tekinthető zománcozási technikát, bronzalapon. A Kr. u. 200 táján élő Philosztratész a kelta ifjak lovas fölvonulásával kapcsolatban írja, hogy „minden lovon ezüst a szerszám, színes meg arany díszlapokat viselnek - ezeket a színeket, úgymond, a szigeten lakó barbárok izzó ércre öntik. A festékek akkor megolvadnak, és kőkemények lesznek, és megóvják azt, amit velük befestettek" (Imagines, 1, 28, 3.). Ezeknek a kelta munkáknak a hatása meglátszik a római provinciákban, pl. Galliában készített darabokon. A kedvelt szín a téglapiros, a sötétvörös, a narancs, a világoskék, a zöld, a sárga, a fehér és a fekete volt. Érdemes odafigyelni a Mediterráneumban alkal-A rekeszzománc-készítés elve mázott színekhez képest mutatkozó eltérésre. Nemesfémeket azonban nem zománcoztak! A zománc mellett - aranytárgyakon szinte alig, ezüstön gyakrabban - találkozunk egy ugyancsak fekete színű díszítési eljárással, a niellóval. A niellómassza receptjét több író is megadja a szakirodalomban. A legelső az idősebb Plinius (Hist. Nat., XXXIII. könyv, 9. fejezet). Az érdekesség az, hogy nincs két író, akinek a receptje megegyeznék. A lényeg az, hogy színezüst, réz és tiszta ólom keverékét kell elkészíteni, összedolgozni, a keletkezett masszát az elkészített tárgy mélyedéseibe bedörzsölni, majd kiégetni. A részletes leírást majd a XVI. századi Biringuccio mester Pirotechniája alapján ismertetjük. Ezt vette át Cellini is a maga munkájába (éppen ezért egyedül ez a két recept egyezik). Az idősebb Plinius mondja el a História Naturális XXXVII. könyvében, hogy a drágakövek használata a Kaukázusból származik. 29
