Oberfrank Ferenc: Az aranyművesség története. 2. átdolgozott, bővített kiadás (Budapest, 1996)

Az ókori ötvös és műhelye

Abból a sziklából ui., amelyhez kötözve Prométheusz kínlódott, letörtek egy darabkát, és ezt foglalták gyűrűbe. Ettől kezdve terjedt el a drágakövek divatja.

Valójában a színes kövek ékszerként való használata - nem is feltétlenül drágakövekről volt szó - ennél sokkal régebbi: szorosan összefügg az embernek azzal a veleszületett igényével, hogy díszítse, szépítse magát. Ráadásul, akárcsak a nemesfémeknek, az egyes drágaköveknek is mágikus erőt tulajdonított az ősember. A színes ékkövek használata viszszafelé a neolitikumig követhető. Tény azonban az, hogy nem tekintve a Közel-Keleten és Észak-Afrikában lelhető néhány, futólag már említett, átlátszatlan drágakövet, az ékkövek fő szállítója, akárcsak az újkorban, az ókorban is India volt. Talán a lapis lazuli származik a mai Afganisztán területéről, ahol napjainkban is kiváló minőségben található. India az ókor nagy folyami kultúráinak egyike. Csakhogy információink ennek a területnek az aranyművességéről nagyon hiányosak, az ókorból pedig éppen annyi, hogy innen érkeztek a drágakövek. Éspedig nagyon sokféle. Erről tanúskodik Theophrasztosz drágakövekkel foglalkozó könyve és az idősebb Plinius is, aki História Naturálisában külön könyvet (XXXVII.) szentel a témának. A drágakövek tárgyalása azonban nem tartozik szorosan a témánkhoz, csak inkább az alkalmazásuk technikája.

Két dolgot szeretnénk mégis megemlíteni.

Az ókorban Európában és Ázsiában - Indián és a drágakő-kereskedelmet lebonyolító arabokon kívül - sehol nem volt ékszergyémánt. A gyémánt elnevezés a görög adamasz (legyőzhetetlen) szóból származik. Az ókori görögök többféle anyagot (korundot, vasat stb.) illettek ezzel a névvel, de sohasem a gyémántot. A gyémánt csak mint szerszám kerülhetett a térségbe, apró, a vésésre használt szilánkok formájában. Másrészt a drágakövek jelentős részének, különösen a közönségesebbjének, kizárólag díszítő szerepe volt: így nem különültek el határozottan a színes üvegtől és a kerámiáktól. Különösen jól látható ez Egyiptomban. Nem ilyen határozottan érvényes ez a drágakő amulettekre (igazgyöngy, ametiszt, smaragd).

A drágakövek rögzítésének többféle módja volt. Gyakori, különösen láncokon, diadémokon, hogy a köveket huzalokkal rögzítik. A puhább köveket, gyöngyöket ui. át tudták fúrni. Olyan foglalatokat is készítettek, hogy az alapfémet kivágták, a kivágás széleit fölhajtották, és ebből a föl hajtott lemezrészből képezték ki a foglalatot. Gyakori azonban a ráforrasztott foglalat: a kis pántokból rekeszeket alakítottak ki, és ezekbe illesztették - az üveglapokkal és kerámiákkal, esetleg együtt - a drágaköveket. De a későbbi századokban megszokottá vált drágakőfoglalatok is, amelyek pontosan körülveszik a kaboson formára csiszolt drágakövet, ráhajlanak a kő peremére, sőt megfelelő díszítést is kapnak.

30