Oberfrank Ferenc: Az aranyművesség története. 2. átdolgozott, bővített kiadás (Budapest, 1996)
Az aranyműves nyersanyagai - a nemesfémek az ókorban
melésével, noha Quiring becslése szerint ez utóbbi ország az ókor folyamán 1,8 millió kilogramm nyersaranyat szállított a fáraók kincseskamráiba. Núbiától jóval délebbre terült el Punt, a mesés arany- és tömjénország, ahonnan kereskedelem útján szerezték be az aranyat. Az arany után járva - minden valószínűség szerint - ez idő tájt kerülték meg először az afrikai kontinenst, ami nem volt csekély teljesítmény a kb. 30 méter hosszú, harmincevezős hajókkal, amelyek jó szolgálatot tettek a Níluson, de csupán lélekvesztőnek számítottak a tengeren, még partközeiben is. Az arany mennyiségének növekedésével erősödött a fáraók hatalma, emelkedett a hadsereg létszáma, és javult a fölszerelése. Az egyiptomi hajók - arany és ezüst után kutatva - körüljárták Afrikát, behajózták a Földközi-tengert, eljutottak egészen Hispániáig. Az ókori aranyműves főként közel színaranyból vagy kevés ezüstöt tartalmazó elektronból dolgozott. Az ötvösöknek nagy gyakorlatuk volt abban, hogy a színéből is megállapítsák az olvadó fém finomságát. Ráadásul ismerték a karckövet, amelyet a görögök baszanosznak, a rómaiak coticulának neveztek. Ez volt évszázadokon át az aranyfinomság meghatározásának legfontosabb eszköze. Egyeduralma csak a XIV. században, az ércelemzések ugrásszerű fejlődésével tört meg, de a savas kezeléssel kiegészítve napjainkban is használják. Nem ismerjük, milyenek voltak az arany finomsági próbái az ókorban, bár Vitruvius (De architectura, IX.) leír egy jellemző történetet, amely azt bizonyítja, hogy a régiek egyáltalán nem voltak közömbösek az arany finomsága iránt. Nem is bíztak vakon a mesterség minden csínját-bínját ismerő aranyművesekben. II. Hieron szürakúzai zsarnok némi aranyat adott át az egyik mesternek, hogy az készítsen belőle koronát. Amikor elkészült, a király Arkhimédészhez fordult, hogy állapítsa meg, nem csapták-e be. A tudósnak csakugyan sikerült is bebizonyítania a csalást (éppen a róla elnevezett törvény segítségével). Ugyanakkor nem volt különösebb igény arra, hogy bizonyos megállapított finomságú aranyból dolgozzanak: inkább a gyakorlati szempontok döntöttek. Minél finomabb az arany, annál könnyebb a megmunkálása, de annál kevésbé tartós. így azután a fönnmaradt tárgyak finomsága fölöttébb változó. A Franciaországban végzett elemzések szerint hét darab megvizsgált, különböző vidékekről származó arany ékszer finomsága 65% és 99% színaranytartalom között ingadozott. Az adalékanyag ezüst és réz volt, ugyancsak változó arányban. Nem föltétlenül véletlenszerűségekről van szó, hiszen az egyiptomiak - mint már említettük - régesrégen ismerték az arany, az ezüst vagy egyéb fémek szétválasztásának módját, és a Kr. e. VI. századi görög aranyművesek is alkalmazták az arany finomítására a leűzést. Ezek után célszerű legalább föIsorolásszerűen megemlíteni a többi ókori nemesfémlelőhelyet, „beszerzési forrást". Görög földön Makedónia aranybányái a bronzkor óta ismertek. A Kr. e. IV. században, II. Fülöp uralma alatt kiaknázásuk teljes erővel folyt. Hérodotosz szerint a föníciaiak a Kr. e. Vili. században tártak föl gazdag bányákat Thászoszban. Ugyancsak Hérodotosz említi, hogy a Küklászokon, Szifnosz szigetén az ezüst mellett aranyat is bányásztak, ám ezt a Kr. e. V. században elborította a víz. Más szigeteken (Szküroszon) is találtak a modern időkben csekély mennyiségű üledékes aranyat: lehet, hogy az ókorban is termeltek ki belőle. (Magának Hellásznak nem volt saját aranya.) A Balkán, különösen pedig Erdély az ókor egyik fő aranyszállítója volt, valószínűleg már a mükénéi kultúra számára is. A Pennini Alpok az etruszkok és a római köztársaság idején adtak némi aranyat. A mai Ausztria területén fekvő Noricum a Kr. e. II. században vált Róma egyik fontos aranyszerző forrásává. f I # ! t 14
