Oberfrank Ferenc: Az aranyművesség története. 2. átdolgozott, bővített kiadás (Budapest, 1996)

Az aranyműves nyersanyagai - a nemesfémek az ókorban

kőzet után kutatva és az ereket követve - kezdetben kőből, majd bronzból és vasból készült szerszámaikkal - vágatokat hajtottak a hegybe. Az egyes járatok szélessége a 4 métert, hosszúsága a 100 métert is elérte, helyenként pedig 100 méter mélyre is lehatoltak.

Bár nem tudjuk pontosan, hogy mikor vezették be az aranyfínomítást, mégis valószínű, hogy széleskörűen aligha terjedt el a klasszikus kor előtt. Az arany esetében valójában másodlagos volt a jelentősége, mivel azonban az ezüstércek földolgozásához elengedhetetlen, könnyen meglehet, hogy az ezüstfinomítási eljárást alkalmazták az arany finomítására is. Magát a módszert leűzésnek, kupellációnak (görög nevén obrüdza) hívják, és a mai napig ismert: a tűzipróbának is ez a lényege. A görög szó a hettita nyelvből ered: így a régészeten kívül a nyelvészet is azt látszik igazolni, hogy az eljárás Kis-Ázsiából származik. Az itteni Szárdiszban legújabban feltárt leletek arra vallanak, hogy az aranyfinomításra használt leűzést ebben a térségben már Kr. e. 580 táján alkalmazták. A történelmi időkből származó ismereteink egybevetése arra az érdekes megállapításra vezet bennünket, hogy a technikai tudás az ókorban sokkal gyorsabban „vándorolt", mint amire a közlekedés lassúsága, az élet akkori tempója alapján számítanánk. Különböző kultúrájú népek bukkantak föl látszólag a semmiből, majd tűntek el nyomtalanul. Mivel a Kr. e. 3000 körüli időkből Kis-Ázsiából, Mezopotámiából, Egyiptomból származó, fejlett ötvösségre utaló bizonyítékok maradtak ránk, felvetődik annak a lehetősége, hogy ez a mesterség jóval régebbi, és az sem biztos, hogy egyetlen helyen született, csak legalábbis eddig nem tudtuk az előzményeket időben visszafelé követni.

Tény, hogy a német arany- és bányászati szakértő, Heinrich Quiring szerint a bronzkori (kb. Kr. e. 3900-2100) fém- és érctudomány, fém- és ércbányászat, tüzelési és olvasztási technika terén meghatározható 22

fölismerés és találmány közül 18 Egyiptomnak köszönhető.

Igen korán felismerték, hogy hogyan kell a kibányászott, nem tiszta nyersanyagot földolgozni. Rájöttek a fémolvasztás mesterségére is, amihez ugyancsak egyiptomi találmányt, a fújtatót használták. A kimosott arany a kemencébe került, ennek faszéntüzét fújtatok hevítették. Az arany megolvadt, és kifolyt a lyukakon. A nemnemes anyagok, a salak és a fém-oxidok visszamaradtak. Igaz, ezzel a módszerrel az aranyban mindig jelen lévő ezüst is kicsöpögött a lyukakon, hiszen alacsonyabb az olvadáspontja. Kr. e. 2000 táján azonban sikerült megtalálniuk az arany és az ezüst szétválasztásának fortélyát is. Fölismerték ugyanis, hogy olvasztás közben több ezüst „párolog el", mint arany, ezért az olvasztási folyamatot öt napra nyújtották, és ezalatt az ezüst mennyisége csupán néhány százalékra csökkent.

A szétválasztást vagy az ún. sós, vagy pedig a kénes eljárással végezték. Az előbbi esetében sót, valamilyen szerves redukáló- (oxigént elvonó) anyagot és a természetes vagy mesterséges arany-ezüst ötvözetet tégelyben (a kerámiai anyagok már régen ismertek voltak) hevítették. A folyamat során a só megtámadja az ezüstöt, és a tégely ezüst-klorid formájában magába szívja. Az egyiptomi kohászok ezt az eljárást kombinálták a leűzéssel (az ércet sóval, ólommal és árpatörekkel együtt hevítették), és egyszerre távolították el az ezüstöt és a közönséges fémeket. A kénes eljárásban az ötvözetet valamilyen kénvegyülettel (pl. antimon-szulfáttal) és faszénnel együtt hevítették. A reakció során ezüst-szulfid keletkezik, amely feljön az olvadék tetejére, és könnyen eltávolítható róla. A rómaiak azután továbbfejlesztették az eljárást. Az egyiptomi Amarában talált, a Kr. e. 14. századból való papiruszok már szólnak az arany finomságáról, finomításáról és finomságának vizsgálatáról.

Egyiptom aranyéhsége olyan nagy volt, hogy nem érte be a maga, majd Núbia ter13