Drucker, Peter F.: Innováció és vállalkozás az elméletben és a gyakorlatban (Budapest, 1993)

1. RÉSZ. INNOVÁCIÓ A GYAKORLATBAN - Harmadik fejezet - A váratlan mint innovációs forrás

tai olyan új házat terveztek és kínáltak, melyet „alapháznak” neveztek el: kisebb, egyszerűbb és olcsóbb volt, mint az addig elfogadhatónak számító ádagház.

Am annak ellenére, hogy ilyen „értékes minőséget” kínáltak, méghozzá az első lakásra vágyó vásárlók fizetőképességének megfelelő áron, az „alapház” hatalmas kudarcot vallott. Az építők úgy próbálták menteni, hogy alacsony kamatú, de hosszú lejáratú részletre, illetve akcióáron árusították. Ennek ellenére az alapház nem kellett senkinek.

A legtöbb házépítő cég azt tette, amit az átlag üzletember váratlan kudarcok esetén: a jó öreg mumust, a „józan észt nélkülöző vásárlót” hibáztatták. Az egyik, akkoriban még igen kicsiny vállalat azonban elhatározta, hogy körülnéz. Azt tapasztalta, hogy megváltoztak az igények, s egy fiatal amerikai házaspár már mást vár első házától. Az első ház nem feltétlenül jelenti a család végleges otthonát, mint ahogy ez nagyszüleik idejében volt, ahol a pár egész hátralévő életét, de legalábbis igen hosszú időt szándékozott benne eltölteni. A hetvenes években a fiatal házasok nem egy, hanem két különböző „értéket” akartak első házukkal megvásárolni. Először is néhány rövid évre tetőt szerettek volna a fejük fölé, ám ugyanakkor szerették volna azt is megalapozni, hogy néhány évvel később megvehessék „igazi” házukat, amely sokkal nagyobb és jóval gazdagabb, jobb környezetben és jobb iskolák mellett van. Ahhoz, hogy megvehessék későbbi drága, de már végleges otthonukat, szükségük lesz arra a tőkére, amit első házukra áldoztak. A fiatalok nagyon jól tudták, hogy nem az „alapház”-ra van szükségük, noha tényleg csak ennyire futotta volna a pénzükből. Attól féltek - mégpedig jogosan -, hogy majd nem fogják tudni megfelelő áron eladni az „alapházat”. S így az „alapház” nemhogy megteremtené a lehetőséget a későbbi „igazi ház” megvételére, hanem inkább komolyan hátráltathatja valós lakásigényeik és vágyaik teljesülését.

Az ötvenes évek fiataljai nagyjából még mindig „dolgozó osztálybeli”nek tekintették magukat. Nyugaton pedig a „dolgozó osztálybeliek” jövedelme és életszínvonala már nemigen nő attól kezdve, hogy a szakmát megszerezvén elkezdenek teljes munkaidőben dolgozni. A gyakorlat, a tapasztalat a dolgozó osztálybelieknél inkább nagyobb munkahelyi biztonságot jelent, mint nagyobb jövedelmet (ez alól Japán kivétel). Am a „középosztálybeliek” rendszerint állandó jövedelmi növekedést várhatnak a családfő negyvenöt-negyvenhét éves koráig. 1950 és 1975 között a fiatal amerikai felnőttek valóság- és énképe - neveltetése, elvárásai, munkahely« - a dol57