Palágyi Róbert: A magyar szerzői jog zsebkönyve (Budapest, 1959)
Első fejezet. A szerzői jog mibenléte
derűd tulajdonosa a vele született, majd benne kifejlődött szellemi képességeinek és ezek segítségével létrejött alkotásainak. Ebből pedig az következik, hogy e szellemi tulajdona felett kizárólagosan rendelkezik. A francia forradalom 1793. július 19-i dekrétuma le is számolt az eddig követett privilégium rendszerrel. Kimondotta: az írók, zeneszerzők, építészek, festők és szobrászok — alkotásaikkal kapcsolatosan — kizárólagos jogot nyernek egész életükre arra, hogy műveiket a köztársaság területén mint tulajdonukat, egészben vagy részben értékesíthessék. Örököseiknek és egyéb jogutódaiknak biztosította ez a dekrétum ugyanazt a jogot a szerző halálát követő 10 esztendőre. A szerzőnek e felfogás szerint ugyanolyan kizárólagos és korlátlan joga van, mint amilyennel a tulajdonos rendelkezik ingóságai vagy ingatlana felett. Ez az elvi elgondolás volt alapja részletesebb szerzői jogi intézmények kialakulásának. Az élők közötti átruházás kérdése, az öröklés kérdése, a szerzői jogok területére történő jogellenes beavatkozás visszautasításának problémája, mind azon az alapvető gondolaton nyugodtak, hogy a szerzői jog nem egyéb, mint a tulajdonnak egy fajtája. A szellemi alkotásnak azonban nem volt hajlandó sem a tudomány, sem a gyakorlat azt a korlátlanságot biztosítani, mint az ingó vagy ingatlan feletti tulajdonjognak. Különböző megfontolások merültek fel. így különösen, hogy a szerző — az alkotás bármely területén: írói, zenei vagy képzőművészeti területen — mindazt, amit személyisége, képessége a szellemi értékek termelése körül a társadalomnak juttat — nemcsak önmagából, hanem korszakok szellemi alkotásainak eredményeiből is merítette. Letűnt korok kultúrértékeit és a szerző egyéniségében érlelődött újabb értékek közös eredménye az új alkotás. A szerző és a társadalom érdekeinek kiegyenlítését célzó szempont a szerzői jog korlátozásainál jelentkezik a legkirívóbban. Csak olyan nagy szellem mint Anatole Francé, lehetett annyira szerény, hogy a következőket írja: „Nem mérlegelik eléggé, hogy az író többet vesz kölcsön, mint amennyit kitalál. A nyelv, amelyen beszél: nem az övé; a forma, melyben gondolatai mozognak — ódák, komédiák, mesék: nem az ő alkotásai. Gondolatait sok oldalról sugalmazzák. A színeket már itt találta. Csak az árnyalatokat, — melyek sokszor roppant értékesek — adja hozzá. Ismerjük el: műveink távolról sem a mi műveink. Ben-14
