Palágyi Róbert: A magyar szerzői jog zsebkönyve (Budapest, 1959)

Tizenegyedik fejezet. A bitorlás jogkövetkezményei: büntetés és kártérítés

művészet alkotásait helyezi büntetőjogi védelem alá és állapítja meg a bitorló kártérítési kötelezettségét. A 66. § az iparművészeti alkotások, a 67. § a törvény V. fejezetében tárgyalt szövegképek, egyéb rajzok és vázlatok, a 70. és 71. §§-ok a fényképészeti művek tekintetében állapítják meg a büntetőjogi és kártérítési következményeket. A mozgófényképészeti művekre vonatkozóan a büntetőjogi következményekről a 75. § rendelkezik (28. sz. ítélet).

A bitorlás miatt kiszabott pénzbüntetés behajthatatlanság esetén szabadságvesztés büntetéssé alakul át (24. §). (3. sz. ítélet.)

A bitorlás büntetőjogi és magánjogi következményeit a bíróság ugyanabban az ítéletben állapítja meg. A kártérítés mértékének megállapításánál a jogszabály minimális kárként azt az összeget szabja meg, amellyel a bitorló gazdagodott [18. § (2) bek.]. Ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy a bitorló legalább olyan kártérítést fizessen vagyoni kár címén, amilyen összeget megtakarított azáltal, hogy a szerzőtől előzetesen nem kért engedélyt és nem fizette meg a szokásos szerzői jogdíjat. Ezt a kártérítési összeget akkor is meg kell fizetni, ha a bitorlót sem szándékosság, sem gondatlanság nem terhelte, hanem jóhiszemű volt. (Például tévedésben volt a jogosított személyére nézve és illetéktelen személvtől „szerezte meg” a szerzői engedélyt, nem megfelelő személynek fizette meg a szerzői jogdíjat.) (19. sz. ítélet.)

Az, aki a szerzői alkotást bármilyen módon értékesíteni szándékozik, annyi gondossággal tartozik, hogy a szerzőtől az értékesítés élőit a törvényben megszabott engedélyt megszerezze. A megszerzés elmulasztása maga után vonja a büntetőjogi következményeket, figyelem nélkül arra, hogy a mulasztás szándékos tfolt-e vagy csak gondatlanság forgott fenn. (44. sz. ítélet.)

A zeneművek színpadon kívüli nyilvános előadásának körében a múltban a bírói gyakorlat ragaszkodott ahhoz, hogy a zeneszerző bizonyítsa művének nyilvános előadását. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a bíróság a zeneszerzők nevében fellépő Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezetére hárította a bitorlás jogkövetkezményeit szorgalmazó perekben a bizonyítás egész terhét. Bizonyítani kellett: ki volt a zenéltető személy vagy melyik volt az üzem és ez utóbbinak ki a felelős vezetője? Előadta vagy előadatta-e valamilyen módon — élő személyek által vagy mechanikai úton — a keresetben tüzetesen felsorolt zeneműveket? Azt is bizonyítani kellett, hogy az előadott művek szerzői jogi védelem alatt állnak.

Ez súlyos teher volt a felperesként fellépő szövetkezetre nézve. Indokoltabb lett volna olyan bírói gyakorlat, mely szerint csak a zenéltetés tényét kellett volna a szövetkezetnek bizonyítania. A zenéltető alperesre kellett volna hárítani a bizonyítási kötelezettséget a tekintetben, hogy nem szerzői jogi oltalom alatt álló zeneműveket adott elő.

Korábban, amíg az egyes országokban a működő szerzői tömörülések nem sorolhatták tagjaik körébe az ország összes számottevő zeneszerzőit, különösen amíg nem voltak viszonossági szerződések az egyes országok szerzői tömörülései között, érthető volt a bíróságoknak a bizonyítás terén a felperesi szövetkezettel szemben támasztott szigora. Később azonban, amikor az nem is volt vitás, hogy a szövetkezet lényegében az összes hazai és külföldi zeneszerzők nevében lép fel és köztudomású volt minden zenéltető üzem számára, hogy előzetesen

109