Pénzes István (szerk.): Műszaki nagyjaink 6. Matematikusok, az oktatás, a gépészet és a villamos vontatás alkotói, kiváló lisztvegyészek (Budapest, 1986)

Pekár Zsuzsa - Pénzes István: Pekár Imre

volt utolsó halálküzdelmében. 2.15 órakor csendesen és békésen kilehelte lelkét. Adjon Isten neki örök nyugodalmat, ámen!”

50 Őrlés előtt a parasztok is, az udvarházak lakói is általában megtisztították vagy megtisztíttatták az „életet”. Következőleg a gépesítés teljes térhódításáig, jórészt a múlt századig, de néhol még a századunkban is, háromféle gabonatisztító eljárás járta (Pénzes I.: Adatok a magyarországi búzamosás történetéből. Technikatörténeti Szemle, 1980—81. 109—135. p.):

—- Tisztítottak válogatással.

— Tisztítottak szeleléssel és szórással

— Tisztítottak mosással.

Bizonytalan, hogy a fejlődés során melyik módszer követte a másikat. Az együttes és párhuzamos alkalmazás sem kizárt. Mindenesetre a műveletek lényege a következő: Búzaválogatásnál felmarkoltak a garmadából és kézzel kiszedegették az egészséges egyedek közül a szemetet, a gyommagvakat és a táplálkozásra nem alkalmas (pl. szorult) szemeket. így nyerték a szemenszedett búzát.

Szel elésnél rostával vagy más hasonló edénnyel dolgoztak. A fölszedett gabonát lassan szórva, széllel megfúvatták. Szükség esetén a műveletet többször megismételték. Szórásnál is szükség volt a szélre vágj" jókora kereszthuzatra. Itt tudniillik lapáttal szórták, vagyis egyik helyről a másikra hányták át a terményt. A szemét és az értéktelenebb szem a szóróember közelébe, a nehezebb és értékesebb magvak viszont távolabb hullottak le. Eképpen egyfajta természetes osztályozódás jött létre. (Érdemes megjegyezni, hogy a 18. század derekán feltalált első gabonatisztítógép — légáram keltésével — a szórás műveletét utánozta...)

A búzamosás is régi tisztítási módszer. Ismeretes, hogy a szicíliai Diodorosz már följegyezte a búzamosás ismeretét. Eszerint az időszámításunk előtti időkben, a római udvar részére, vagy harminc asszony foglalatoskodott lisztkészítéssel. Ennek egyik fő művelete a mosás volt. Ez abból állt, hogy vízben megmosták a búzát, egyaránt eltávolít va a magvak felületére tapadt szennyeződést és a könnyű, egykönnyen elúszó anyagrészeket (pl. pelyvát). A tiszta terményt azután lepedőkre terítették. Majd a szárítás következett. Ézt többnyire a Nappal vétették. Mindezt befejezve, hozzáfoghattak az őrléshez.

Mindazonáltal számunkra legfontosabbak a hazai vonatkozások. Mind a hazai, mind a nemzetközi vonatkozásban kiemelkedő helyen áll az a tény, hogy a búzamosás gyakorlatát Verancsics Fausztusz (1550?—1617) is ismertette. Mi több, nemcsak leírta, hanem igen szép rézmetszeten be is mutatta a búzamosást (L.: Pénzes I.: Verancsics Fausztusz. In: Műszaki Nagyjaink. T. 4.)

Az sem maradhat említés nélkül, hogy a búza-mosást Takács Sándor (1860—1932), neves történészünk, ugyancsak megtalálta elsárgult kéziratok lapjain. Takács — 1684-ben kelt adatra hivatkozva — így írt: „A magyar uraknál az a szokás járta, hogy a búzát őrlés előtt megmosatták, azután megszárították. Ezt nevezték mosott búzának. A szárításra búzaszáraztani való lepedőket és deszkából készült búzaszárítókat használtak.” (Takács Sándor: A magyar malom. Századok. 1907. 146. p.)

Érről Schmidt József (1874—1934): A malomipar műszaki kézikönyve (Budapest, 1909) c. művében ezt olvashatjuk (71—72. p.): ,,A koptatógépek legegyszerűbb és egyszersmind legrégibb alakja a felülfutó koptatójárat. E koptató járatokat daczára, hogy működésük kifogástalan, manapság (1909!) csupán kisebb malmokban találjuk.” Néhány sorral lejjebb még ez áll:

„A felülfutó koptatójáratok szerkezete azonos az őrlőkövekével. Munkarészei rendszerint homokkövek. A forgókő mereven ül a szálvason, miért is súlyozásra nagy figyelem fordítandó. A koptatójáratok kerületi sebessége másodpercenként 9—10 m., erőfogj'asztása 2—,2,5 lóerő s munkavégzésük kb. 1000 kg. óránként.”

51 Pénzes I.: A klasszikus gabonatisztítás. Gabonaipar, T. XXX. 1983. 4., szám; 152— 155. p.)

52 Köztudottan a gabonaőrlés ősidőtől kezdve egylépcsős aprítási művelet volt. Más szavakkal : a terményt két egység, egy álló és mozgó kő között őrölték meg. Ez a módszer lényegében akkor sem változott meg, amikor a lengő mozgás helyett a körforgást kezdték alkalmazni. Jól elhatárolható fejlődési elemnek nevezhető az is, amikor i.e. 2500 évvel az egyiptomiak kézi szitával a legdurvább héjrészeket igyekeztek elkülöníteni

az aprózottabb részektől. Tudtunkkal ez a helyzet, mármint a kézi szitálás lehetősége,

613