Pénzes István (szerk.): Műszaki nagyjaink 6. Matematikusok, az oktatás, a gépészet és a villamos vontatás alkotói, kiváló lisztvegyészek (Budapest, 1986)
Dr. Horváth Tibor - Góhér Mihály: Verebély László
depresszió idején haszonnal kecsegtette a részt vevó' vállalkozókat. Különösen a bányatársaságok érdekeltsége volt nagy, ezért a kiszorult bányatulajdonosok és a mögöttük álló pénzügyi körök minden követ megmozgattak, hogy a terv megvalósítását megakadályozzák. A feszültségeket a telepítési hely megváltoztatása még növelte. Mivel az erőmű építése állami beruházás volt, a fellángolt vita alkalmat adott a szembenálló pártoknak is, hogy egyik vagy másik oldalon lándzsát törjenek. A hírlapi vita a ,,Talbot centrale” cím alatt folyt és már ennek a névnek az eredete is mutatja a közvélemény manipulálását. A név Sir Gerald Talbotnak, a villamosításra ajánlatot tevő Power and Traction Finance Co. egyik magasrangú titkársági tisztviselőjének a neve. ő nem volt sem mérnök, sem bankár, sem vállalkozó, sem vezérigazgató, nem hozott ide sem tervet, sem pénzt, nem adott ,,Talbot kölcsönt”, és nem épített ,,Talbot centrálét”, amint a cikkek egy része beállította. Tulajdonképpen egyszerű ügyintéző volt, akinek a neve teljesen véletlenül került bele az ügybe, mert tudott németül és franciául és rá bízták az ügyek lebonyolítását. , A vita konkrét tartalma egyrészt az angol kölcsön igénybevétele, másrészt az erőmű telepítési helye volt. Mivel a Trade Facilities Act alapján az angol iparnak részesednie kellett a megrendelésekből, érvelni lehetett azzal, hogy ez kárt okoz a magyar iparnak. Tekintettel arra, hogy minden ilyen jellegű beruházáshoz elkerülhetetlenül szükség volt importra — általában a német vagy a cseh iparból — az angol részesedés 26%-ából mintegy 16% lehetett volna az a megrendelés, amitől a magyar ipar elesett. Az angol kölcsön nélkül viszont az egész beruházás fedezete hiányzott. Verebélv 1923-ban ismertetett tervére azonban a magyar pénzügyi körök nem reagáltak és így az angol tőke nyújtotta a megvalósítás egyedüli lehetőségét. Ennek révén viszont a magyar ipar is olyan megrendelésekhez jutott, amelyek az angol részesedés kétszeresét érték el. Az erőmű telepítési helyét főleg egyes fővárosi körök támadták, arra hivatkozva, hogy a Kelenföldi Erőmű fejlesztése kisebb költséggel és célszerűbben oldotta volna meg a problémákat. Ez azonban a kérdés egyoldalú szemléletét tükrözi, mert nem számol a gyengébb széntelepek kihasználásával és a jobb minőségű szénvagyon más célokra való megőrzésével, vagy a vasútvillamosítás országos gazdasági jelentőségével. Ez az ellentét túl is ment a sajtóvitán, mert a főváros vezetése csak miniszteri közbelépésre járult hozzá ahhoz, hogy a bánhidai távvezeték csatlakozó szakaszát Budapest területén megépítsék. A csatlakozás után sem vette igénybe a Bánhidán termelt villamos energiát olyan mértékben, ami az országos energiagazdálkodás szempontjából optimális lett volna. Ennek következtében a villamos energia egységára a Bánhidárói behozott 5 fillér/kWh helyett kb. 7 fillér/kWh volt. Ez a huzakodás egyébként még a Mátra vidéki Erőmű építésének előkészítésekor is megnyilvánult, amikor fővárosi részről kijelentették, hogy erre az erőműre nincs szükség. Ekkor, 1936-ban, még mindig a Bánhidai erőművel kapcsolatos vitára hivatkoztak. 196
