Pénzes István (szerk.): Műszaki nagyjaink 6. Matematikusok, az oktatás, a gépészet és a villamos vontatás alkotói, kiváló lisztvegyészek (Budapest, 1986)
Fonó Albert: Életem és működésem (Önvallomás egy gazdag életpályáról)
A szivattyúk indítása úgy történt, hogy a nyomócsonk fölötti visszacsapó szelep megkerülő vezetékét kinyitva, a szivattyút a szívófej lábszelepétől kezdve teljesen megtöltötték vízzel. A motort azután megindítva, mire az elérte a fordulatszámát, elég nagy volt a nyomás ahhoz, hogy a visszacsapó szelepet nyissa, és meginduljon a szállítás. Ez az egyszerű elgondolás szerinti indítás azonban gyakran nem sikerült. Leengedték a nyomócső teljes víztartalmát a visszacsapó szelepen megkerülő vezetékén át, és mégsem telt meg a szivattyú, pedig anélkül nem lehet indulni. A lábszelepek gyakran nem zártak. Az ülék alá került valami, vagy megsérült, vagy kikopott, de nyilván nem lehetett kényes üzemet arra alapítani. Meg kellett oldani a lábszelep nélküli indítás módját. A szivattyú terét légtelenítve, abba felszáll a víz, és a gép indítható. Részben a nyomóvezetékből vett vízzel működtetett vízsugár-légszivatytyúval, részben villamos hajtású „Sihi” légszivattyúval biztosan lehetett a szivattyúkat indítani. Természetesen az áramellátás tökéletes biztosítása hasonlóan fontos feladat volt. A vizet a szivattyúk az aknán keresztül kiszállították a külszínre, ahol az csorgón folyt le a Duna felé. Egy alkalommal a bányamérnöknek gyanús volt a szivattyúk túlterhelése, mert tudomása szerint nem volt olyan vágat hajt ás, amely ezt indokolta volna. Feltételeztük, hogy a víz egy része a külszínről folyik vissza a bányába. A kinyomott vízhez fluoreszkáló festéket adtunk, és megfigyeltük a bányában, hogy jön-e vissza olyan víz, amelyben ez a festék nyomokban megállapítható. Ez tényleg jelentkezett. A külszínen egy szakaszon a kifolyó vizet betoncsövön vezettük. Ezután lecsökkent a kiszállítandó vízmennyiség. A pilisszentiváni Erzsébet-akna (E. A.) szénvagyon kiszállítására az akna talpától nagyobb távolságra egy elvetett szénmező kiaknázására vakaknát építettek, olyat, amely az E. A. talpának megfelelő szintre szállított mélyebb rétegekből. A szállítógépet hajtó villamos motorhoz a Brown Boveri cég tervezte és szállította a kapcsolóberendezést. Ennek a kamrájában volt egy vízsugárföldelő berendezés, a 3x3 kV-os berendezés számára. A fülke lánccal volt elzárva, és a láncos zománctábla halálfejjel és életveszély felirattal. Egy bányamunkás a munkából jövet behajolt a kapcsolótérbe, hogy a vízsugárból igyék. Amint fejét odahajtotta, 1730 V-ot kapott és szörnyethalt. A bányahatósági vizsgálat megállapította, hogy a biztonsági berendezések megfelelőek voltak, és a szerencsétlenül járt önhibájából vesztette el életét. Azt tapasztaltam, hogy az „életveszélyes” felirat, ha a hatóságokkal szemben elegendő biztonsági intézkedésnek is tekinthető, a balesetet nem hárítja el megbízhatóan. Ezen a helyen kulccsal zárt ajtóval kellett volna a 3 kV-os teret elzárni. Utóbb láttam, hogy a balesetelhárítás gyakran lehetetlen. A vállalat főelektrikusa Jessze volt. Régi, nagy gyakorlatú villanyszerelő, aki előzőleg a Siemens—Schuckert cégnél próbatermi szerelő volt. Amikor Pilisvörös váron a korábbi 500 V-os elosztó hálózat fölé kapcsolt 3 kV-os hálózat kapcsolóberendezésót a szerelő cég egy bizottságnak átadta, akkor Jessze fi-118
