Pénzes István (szerk.): Műszaki nagyjaink 6. Matematikusok, az oktatás, a gépészet és a villamos vontatás alkotói, kiváló lisztvegyészek (Budapest, 1986)
Fonó Albert: Életem és működésem (Önvallomás egy gazdag életpályáról)
többszöröse volt a vasbetonfödém saját rezgésszámának, amelyre a berendezés fel volt építve. A relé kapcsolókarjára ráolvasztva egy forrasztó ónt, megnövelte a relékar lengő tömegét, és evvel elhangolta a rendszert, és a baj megszűnt. Éles megfigyelés és logikus gondolkodás hozott mérnöki sikert. Visszatérek a Budapesti Kőszénbányával kapcsolatos feljegyzéseimre. A. Budapest környéki és tatabányai szénbányák szénrétegei nagyrészt a karsztvízszint alatt települtek. A víz az Alpesekből ered, és mészkőrétegekben kioldott barlangokon keresztül folyik, és ilyen barlangokat kitöltve tárol. A szénbányászat előrehaladásával, a termelés mélyebben fekvő rétegekre átterjedésével aknák, vágatok, belelyukadnak ilyen vízfolyásokba vagy vízmedencékbe. A víz befolyik a bányába. A befolyó vízmennyiség a lefejtés haladásával nő, és ezen kívül időszakonként egy-egy nagyobb medencébe lyukasztásnál rövid idő alatt igen nagy vízmennyiség tör be. Ez a vízmennyiség olyan nagy, hogy kellő felkészültség hiányában teljesen vízzel boríthatja el a bányát. 1900 körül a tokodi szénbányába olyan vízmennyiség tört be, amely nemcsak teljesen megtöltötte a bányát, hanem az akna száján kifolyt és utat tört magának a Duna medréig. Itt a karsztvíz szintje a talaj szintje fölött volt. Hasonló katasztrófák elkerülésére vízveszélyes bányáink igen nagy teljesítőképességű szivattyútelepekkel szereltettek fel, és ezek üzemben tartásához nagy teljesítőképességű erőműveket építettek. A szivattyúk üzemképességének mindenkori biztosítása a bánya számára életbevágóan fontos feladat. A bányaszivattyúkkal kapcsolatban sorozatosan jelentkeztek az üzem biztonságát veszélyeztető jelenségek, amelyeknek okát fel kellett ismerni, és a bajokat meg kellett szüntetni. Az üzembiztonság fokozása érdekében egyrészt a vízbetörési veszély csökkentése, másrészt a szivattyútelepek tökéletesítése volt a feladat. A vízbetörés veszélyének a csökkentése érdekében Schmidt dorogi bányaigazgató elgondolása szerint megkísérelték a hajtandó vágatok környékén a föld alatti üregeket mélyfúrásokkal megállapítani, és ilyen üregeket cementes tömedékkel teleisz ápolni. Ez az eljárás nagyon költséges volt, és kevéssé eredményes. A fúrások átlag kb. 200 m mélyek voltak. Amely furat kavemába lyukadt, azon keresztül elkezdődött a cementes agyag iszapolása. Az iszapolás egy idő után elzárta a töltőanyag-bevezetés útját. Rendszerint olyan kis mennyiség beiszapolása után, amely nem tölthette ki a kavemát, hanem csak a befolyónyílás környékét. Ilyenkor sósav beadagolásával igyekeztek ismét utat nyitni, majd tiszta cementet adagolni. Rövid idő múlva megismétlődött az eldugulás. Az eredmény tehát az volt, hogy a föld alatti vízjáratokba bevittek egyes tömedékdugókat, de ezek hatása nem volt jelentős. Maradt tehát a szivattyúzás megfelelő fejlesztése. A szivattyúk zsompból szívtak, amelyekbe a vágatok csorgóin keresztül folyt a víz. A víz a szénfalakon, a betelepült homokos meddő rétegeken át nyomódott be a fejtésekbe, és a vágatokba, és homokos iszapot hozott magával. Az iszap a zsompban részben lerakodott ugyan, de a szállítandó víz iszapos 116
