Pénzes István (szerk.): Műszaki nagyjaink 5. A magyar gépészet alkotói, egyetemi oktatók (Budapest, 1981)

Dr. Terplán Zénó: Cserháti Jenő

Ez már maga végtelen nehéz feladat. Ezért ki kell válogatni, hogy mit tanítsunk a négy esztendő alatt, és mit hagyjunk el. A másik a pénzkérdés. A Műegyetemnek igen nagy baja — és erről nem szólt senki — hogy egy tanárnak az első évben 500—600 hallgatóval kell foglalkoznia, és a későbbi években pedig 100-on felüli a hallgatók száma. Ily körülmények között a hallgatókkal egyénileg foglalkozni nem lehet. Egyedüli segítség volna, még egyszer annyi tanár alkalmazása. Ezzel elérkeztünk a második akadályhoz . . .

A szerkesztés nem cél, az csak igen hathatós oktatási eszköz ... El se tudom képzelni azt a technikát, amelyben szerkesztéssel nem foglalkoznak. Ha arra szorítkoznánk csak, hogy levezessük egy sorozatát a különféle egyenleteknek, és a hallgatók soha se látnák, hogy azokat miképpen kell alkalmazni, akkor az tulajdonképpen nem volna műegyetemi oktatás. Meg kell tanítanunk a fiatal embereket műszakilag gondolkodni. Erre való a szerkesztés. Ebből engedni nem lehet, mert az a legszükségesebbekre szorítkozik. Szüksége van erre annak is, aki később nem lesz szerkesztő, aki — mondjuk — kereskedelmi mérnök lesz. Ahhoz, hogy valaki gépeket eladjon, ismernie kell a gépet is . . .

Ha Mechwart nem lett volna kiváló szerkesztő mérnök, akkor abból a kis öntödéből nem lett volna világhírű gyár. Az ő nagy műszaki tudásának sikerült a vállalatot kimenteni, ha zavarok közé jutott . . .

Sokszor halljuk azt a panaszt hangoztatni, hogy a Műegyetem nem képez eléggé a gyakorlat számára. Azt vélem, hogy ez egy át nem gondolt panasz, mert a Műegj’etem nem arra való, hogy az életbe kibocsátott fiatal embert úgy képezze ki, hogy az azonnal használható legyen. Kérdem, a jogászt használhatják^ azonnal; vagy az orvost ? A gyakorlatban kell magukat továbbképezniök. A mi gyárosainknak erkölcsi kötelessége volna az, hogy továbbképezzék a gépészmérnököket. Ha egy gyárosnak gépészmérnökre van szüksége, akkor ne kövesse azt az általánosan követni szokott gyakorlatot, hogy külföldi lapokban hirdet és idegen mérnököt hoz ide be. Én már több alkalommal megmondtam ezt a gyárosoknak. Áldozzanak ők annyit reá, hogy évenként egy-két fiatal embert, akiket a tanárok erre alkalmasnak mondanak, mint kiválóan tehetséges és képzett embert, állítsanak a gyárukba, de ne azért, hogy ott léniázzanak! Engedjék meg, hogy ott a vezetők mellett a gyár összes osztályaiban működhessenek, a berendezéseket megismerhessék . . .

Még egy körülményt akarok befejezésképpen megemlíteni. Méhely barátunknak ez a munkálata azért nem lehetett a mai viszonyoknak megfelelő, mert neki nem lehetett tudomása arról, hogy már három év óta állandóan napirenden van a tantervnek olyan módon való megváltoztatása, hogy amennyiben lehetséges, már az első évben tanítsunk gyakorlati tárgyakat, reformáljuk a rajztanítást, csökkentsük a szabadkézi rajzórákat. A Műegyetemen nagyon intenzíven foglalkozunk ezzel a kérdéssel, amelynek megoldása végtelen sok nehézséggel jár. Ha az új tanterv elkészül, Méhely barátunknak meg lesz az az elégtétele, hogy az, amit kívánt, bizonyos mértékben megvalósul.”

91