Pénzes István (szerk.): Műszaki nagyjaink 4. Reneszánsz gépészet, a repülés úttörői, a matematika, a fizika és a kémia alkotói (Budapest, 1981)

Pénzes István: Verancsics Fausztusz

Forduljunk először Verancsieshoz. A Melléklet XVIII. leírásában szerzőnk nem ismer ár-apály malmot, bár az óceán partjára telepített, vízmozgást hasznosító malom gondolatát barátjától már hallotta, amikor malmát tervezte. Bárhogyan volt is, az kétségtelennek látszik, hogy Verancsics a 17. kép árapály malmát előbb tervezte, mint erre a képbesorolásból következtethetünk. Az áramló vízbe rajzolt kereket tervezőjük többször módosította. Nem valószínű, hogy Verancsics jobb hajtókerék birtokában visszatért volna a kezdetlegeshez. Az ár-apály malom terve valamikor a 8. kép szélmalma után készülhetett. Az előbbi gépezete csak mozgatható őrlőkőállványainál korszerűbb, mint az utóbbi. Ez a tény mondatja, hogy tervezési sorrendben a vízimalom nem előzhette meg a szélmalmot.

Az előzőeknél azonban sokkal fontosabbnak látszik a 17. képen a vízterelés módozata. Verancsics itt is jó érzékkel gyorsította a vizet. A malom ábrázolása mögött és alatt a Venturi-csőre ismerhetünk, amelynek elméleti vonatkozásait csak sokkal később Dániel Bernoulli (1700—1782) dolgozta ki. Verancsics a szűkítéssel a víz helyzeti munkaképességét fokozatosan növekvő lendületté alakította át, megnövelve a hatásos malomhajtás esélyeit.

Mindazonáltal Verancsics idejében az ár-apály malom nem volt új. G. Zanetti már a 18. században megírta az ár-apály malom történetét [117]. A Velence környéki ár-apály malmokról Zanetti a következőket írta:

„Ezeken a szigetecskéken nem volt folyó, így meglehet, hogy az első malmokat vagy állatok, vagy emberek hajtották. De a megfigyelés és a szükségszerűség, e két nagy hajtóereje az emberi elmének, megismertette az emberrel, hogy az idő múlásával változó tenger vizének árama szolgálhatja céljait, ugyanúgy, mint a folyóvízé.

Ami pedig ennek első elkészítési idejét illeti, azt meg nem mondhatom, ám meglehet ebben is, mint annyi más hasonló dologban, az emberek kicsinyenként érték el az új gépek teljes tökéletességét. Hogy a mi lagúnáinkban az ősi időkben sok malom volt, azt meglehetősen igazolta száz meg száz dokumentum, noha mindegyik a 10. század után kelteződött. Egy halmot idézhetnék belőlük, de fölösleges, minthogy e tanulmány során a többi szolgálatában néhányat idéznem kell. Ezeket a malmokat Aquimoli (= vízimaloménak nevezték, egy kissé ódon szóval, mely a sötét korok századaiban volt ismert . . .

De a mi vízimalmaink egyedülállóak voltak a többi között, amióta ezeket vízre helyezték, amely szükségszerűen hat órán át szokatlan erővel mozgatta őket egyik irányba és a rákövetkező hat órában a másik irányba, a tenger apály és dagály törvénye szerint. A legősibb dokumentum, melyben feljegyzést találtam a vízimalmokról régiségben nem múlja felül az 1044. esztendőt. Ezen a térképen, mely a mi San Giorgió della Pinegda kolostorunkhoz tartozik (kolostorunk tulajdona és először én publikáltam — Üsservazioni sopra un antico papiro di Ravenna, pag. 40), ahol olvashatjuk; duó aquimoli cum totis sibi pertinentibus awuis et cum unó fundamento salinarum ... — mocsarakra telepítve, Equilo szomszédságában. A másik 1078. évben írott forrás-80