Szőke Béla (szerk.): Műszaki nagyjaink 3. Fizikus és matematikus alkotó oktatók, főként a mérnökképzés tanárai sorából (Budapest, 1983)
Holenda Barnabás †: Jedlik Ányos
ben nyolc hónap alatt száznál több segélykérő levél érkezett hozzá, s körülbelül 2000 forintot osztott szét, pedig évi nyugdíja csak 3130 forint volt. Nem csoda, hogy egyszer azt mondotta: „fél, ha már azt látja, hogy a levélhordó közeledik feléje”. Akárhányszor magának kellett lemondani valamelyik tervéről, elhagyni tervezett tanulmányút]át, meleg ruha beszerzését, csak hogy valakin segíteni tudjon. Szíves volt mindenkivel szemben. Acsay írja róla, hogy nála az illemszabályok kötelességszámba mentek. Csak azt nem szerette, ha munkájában zavarták. Eötvös is feljegyzi akadémiai emlékbeszédében: „Szíves, udvarias modora dacára megtörtént nem egyszer, hogyha valamelyik rendtársa, neki szórakozást szerzendő, egymás után többször is elment hozzá beszélgetni, a látogatás ismétlésekor az öreg úr már türelmetlenül kérdezte: ,hát az úrnak soha sincsen dolga? Nekem sok dolgom van’.” Nevenapján mindig bőkezűen megvendégelte rendtársait és szívesen részt vett Eötvös szerint az akadémia nagygyűlési lakomáin is. Kedélyesen mulatott ilyenkor közöttük, „csak egy panasza volt, hogy a mai fiatalok nem tudnak már fennhangon beszélni és hogy a szakácsok nem tudják már puhára főzni a húst. Egyébként meg volt elégedve a világ folyásával”. A vendégszeretetben bőkezű is tudott lenni, ha úgy érezte, hogy a helyzet ezt kívánja. Egyetemi rektor korában az egész tanári kart vendégül látta, bár a díszebéd 646 forintos költségéhez 400 forintot főapátjától kellett kölcsönkérnie. Jó szíve könnyen megbocsátott. Szobainasát, aki ellopta és elzálogosította kedves aranyóráját, Hana detektív kezeiből kiszabadította. A történet moráljához tartozik, hogy másnap az inas is, meg az óra is végképp eltűnt. Hosszú élet jutott osztályrészéül, néhány hét híján 96 évet élt, de szellemi képességei majdnem halála napjáig megmaradtak. Még halála előtt egy héttel teljesen ép elmével vitatkozott fizikai tételekről, bár emlékezete már elhomályosodott, s azt sem tudta, hol van. 1895. dec. 13-án halt meg. Temetésén, tomboló hóviharban Lengyel Béla az egyetem rektora és Tewrewk Emil, a bölcsészeti kar dékánja képviselték az egyetemet és akadémiát. Nyugvóhelye nem lett végleges. 1935. aug. 1-re virradó éjjel exhumálták az orvos szerint alig romlott holttestét, és a megszüntetett belvárosi temetőből az új szabadhegyi temetőbe, a rend sírboltjába szállították át. Néhány év múlva érckoporsója a város által adományozott díszsírhelybe került Győr város nagyjai közé. Sírját most is állandóan virágokkal díszíti a kegyelet. Az akadémián Eötvös Loránd mondott róla emlékbeszédet az akadémia 1897. máj. 9-i közülésén. Azt szokták mondani, hogy mi magyarok híresek vagyunk arról, hogyan tudunk ünnepelni. Pedig még lenne tanulni valónk, ha arról van szó, miképpen kell megbecsülni nagy tudósainkat. Oersted életrajzában olvassuk, hogy amikor meghalt, temetési menetében ott volt a trónörökös, a miniszterelnök a miniszterekkel és nagykövetekkel együtt, és több mint 200 000 ember kísérte el utolsó útjára . . . 55
