Szőke Béla (szerk.): Műszaki nagyjaink 3. Fizikus és matematikus alkotó oktatók, főként a mérnökképzés tanárai sorából (Budapest, 1983)

Holenda Barnabás †: Jedlik Ányos

orvosa, amikor látta egészséges szervezetét, hosszú és nyugodt öregséget jósolt neki. Ez teljes mértékben be is következett.

Jedlik is érezte az öregkor egy szomorú velejáróját: fiatalságának barátai sorban eltávoztak az élők sorából. Maga írja nyugdíjazása első évében: „Midőn a pozsonyi akadémiából az egyetemre távoztam, arra kértem az ott levő rendtársaimat, hogy őrizzék meg irántam való szeretetüket addig, míg újra visszatérek körükbe. Azok közül, akikhez kérésemet intéztem, már egy sincs életben”. Korán itthagyta unokatestvére, növendéktársa, Czuczor is. 1866. szept. 8-án még vidám beszélgetés közben fogyasztották együtt a pesti piaristák ünnepi ebédét, de másnap reggel 8 órakor, amikor Jedlik a ferenceseknél hivatalos szentmiséjére készült, unokaöccse azt a szomorú hírt hozta, hogy Czuczort a kolera gyötri halálra, és semmi remény sincs az életben maradásához. Mire Jedlik szentmiséjét befejezte, Czuczor már nem volt az élők között.

Jedlik egész életfelfogására jellemző, amit halála előtt néhány nappal Acsay győri igazgatónak mondott, amikor az utolsó szentségeket szolgáltatta ki neki: „Kedves rendtárs úr, életem hosszú volt, de a munka sohasem fárasztott. Hová kellene lennünk, ha az Isten a munkára való képességet megvonná tőlünk”. Nála a munka csakugyan az a csendes segítőtárs volt, amely egész életén át végigkísérte állandó vigasztalásával. Nagy szenvedélyei sohasem voltak, léha örömöket nem keresett, mindezekért kárpótolta, hogy mindent megtalált munkájában, ami nem robotolás volt számára, hanem örömöket nyújtó életfeladat. Eötvös is megemlékezik róla, hogy amikor egyik rendtársa megkérdezte élete utolsó éveiben, hogy tanulmányai számára miért éppen a fizikát választotta, így felelt: „Látja, minden tudományágban tanulhattam volna eleget és szépet, de a fizikában tanulok, és egyszersmind mulatok, gyönyörködöm is.”

Hogy olyan hosszú ideig, egészen késő öregségéig tudott dolgozni, abban nem kis része volt egyenletes, mérsékelt életmódjának. Arra mindig vigyázott, hogy el ne különítse magát a többiek társaságától, hogy különcnek ne tartsák. Maga beszélte el, hogy fiatal tanár korában elkezdett dohányozni, hogy ebben se különbözzék erősen dohányos társaitól, bár ő maga semmi élvezetet sem talált benne. Amikor azonban egyetemi tanár lett, s így kiszakadt a közösség életéből, akkor azután rögtön „sutba vágta a pipát”.

Élete utolsó évtizedeiben sok idejét elvette a levélírás. Panaszkodott, már egy könyvet megírhatott volna, annyi ideje veszett így el. Az volt a szokása — mivel még írógépet nem használhatott — hogy minden levelét, még a kevésbé fontosakat is két példányban készítette el, hogy az egyiket megőrizhesse. így azután volt elég gondja, különösen mert a sok segélykérő gondoskodott róla, hogy mindig legyen mire válaszolnia. Mindig bőkezű volt, ha máson segíteni kellett. Az volt az elve, hogy kölcsön nem ad, inkább ajándékoz. Nemcsak rokonai részesültek anyagi támogatásában, hanem levelezéséből látható, hogy több jóbarátjának, volt egyetemi tanártársának családját is jelentékeny öszszeggel támogatta. Ehhez járult még a sok ismeretlen segélykérő, akik kitapasztalták jóságát és néha valósággal megzsarolták. Feljegyzései szerint pl. 1881-54