Szőke Béla (szerk.): Műszaki nagyjaink 3. Fizikus és matematikus alkotó oktatók, főként a mérnökképzés tanárai sorából (Budapest, 1983)
Jakucs István † - Szőkefalvy Nagy Zoltán: Hatvani István
Még ilyen, bizonyos mértékben szerencsétlen körülmények között is figyelemre méltó kémiai munka volt Hatvani műve. Hogy nem figyeltek fel rá, annak elsősorban az volt az oka, hogy ugyanabban az évben jelent meg Heinrich Crantz bécsi professzor nagy monográfiája a Habsburg-monarchia összes gyógyvizeiről, amely sok kutató igen sok vízvizsgálati eredményét foglalta össze. Ezekben az években Magyarországon is számos kiadvány jelent meg egyes ásványvizek vizsgálatáról és gyógyhatásáról, így érthető, hogy Hatvani munkája, amelyet időben elég sok más előzött meg, nem keltett különösebb feltűnést. Ha Hatvani könyve csak a váradi vizek analíziséről szólna, akkor is értékes dokumentuma volna a 200 évvel ezelőtti idők hazai tudományának. Érdekesebb s értékesebb is azonban az a kiegészítő értekezés, amely a könyv második részét képezi. Ez, mint a cím is elárulja ,,a sók természetéről, nevezetesen azokról a sókról, amelyek Debrecen körül összegvűjtetnek . . .” szól. Hogy miért éppen ezt a kérdést emelte ki a kémiából, arra így adta meg a választ: ,,Miután igen kevesen vannak a magyarok között, akik a sók természetéről írtak, s nem is találhatók sehol hazánkban a kémiáról írt könyvek”. Valóban, Hatvaninak ez a dolgozata egyike a magyarországi legelső kémiai tudományos értekezéseknek, a sókról ilyen összefogóan külföldön sem sokan szóltak. A sókról szóló könyvrész mutatja meg Hatvani kémiai nézeteit. Az tűnik ki, hogy nem marad el kémiai ismereteinek fejlettsége a nyugati kollégáiétól. Nála ugyanúgy keverednek a különféle kémiai nézetek, mint a külföldieknél. Azt a kort, amelyben Hatvani élt és működött, a kémia történelmében a flogiszton-korszaknak szokás nevezni, megmaradt azonban az előző korszak az orvoskémia (jatrokémia) felfogásából is sok minden. Hatvani határozottan egyenlőségjelet tesz a flogiszton és a jatrokémikusok tűzokozó elemeként emlegetett kén vagy olaj közé. A só fogalma alatt, kortársaihoz hasonlóan Hatvani minden vízben oldódó, el nem égő anyagot értett, tehát a tulajdonképpeni sókon kívül a savakat és alkáliákat is. Érdekes, valószínűleg ugyan nem egészen eredeti Hatvaninak az a véleménye, hogy a savakat hímnemű, a lúgokat nőnemű, a neutrális sókat pedig hermafrodita jelleműeknek nevezte. Ez azért is érdekes, minthogy a savaknak és a lúgoknak ilyen határozott szembeállítása abban a korban még nem volt olyan általános, mint később, amikor Berzelius a XIX. század elején az ún. dualisztikus rendszer alapjául a negatívnak minősített savakat és a pozitívnak minősített lúgokat állította. A sókról szóló dolgozat leglényegesebb, legtöbb önálló gondolatot tartalmazó részei azok, amelyek a magyarországi só kivirágzásokra vonatkoznak. Az Alföldön előforduló kivirágzások már régóta ismertek voltak. A XIII. században Michael Scotus, a főleg Szicíliában élt skót alkimista már említi, hogy Esztergom mellett ,,és Barbaria egyéb részein” találtatik ilyen só. A tudományos leírás azonban nagyon hosszú ideig váratott magára. 1763-ban Torkos János pozsonyi orvos kiderítette, hogy a Magyarországon 25
