Szőke Béla (szerk.): Műszaki nagyjaink 2. A bányászat, a kohászat, gépészet, az erősáramú elektrotechnika és villamos vontatás nagyjai sorából (Budapest, 1983)
Faller Jenő †: Hell József Károly
találmány volt a bányagépészet történetében, miután európai hírt és nevet szerzett feltalálójának; annál is inkább, mert valóban Hell vízoszlopos szivatytvúi mentették meg a XVIII. század közepén a Selmec-szélaknai bányákat a pusztulástól. Hell vízoszlopos szivattyúja egyébként — mint Delius Kristóf Traugott 1773-ban megjelent ,.Anleitung zu der Bergbaukunst . . című kitűnő Bányamíveléstanában olvassuk — a hidraulika néhány tantételén épült. Alapját a közlekedő edények törvénye képezte, mely szerint ha azok egyik ágában a víz szabad emelkedését valami mozgó felülettel, pl; dugattyúval akadályozzuk, akkor ha kellő magasságú vízoszlop, vagyis nyomás áll rendelkezésünkre, az a dugattyút megemeli éspedig azzal az erővel, amit a dugattyú felületének és a vízoszlop magasságának szorzata ad. Viszont ha a vízoszlop nyomását megszakítjuk, a dugattyú súlyánál fogva magától süllyed. A hidraulika e törvényét Hell vízoszlopos szivattyújának szerkesztésénél oly módon használta föl, hogy a dugattyú s véle a dugattyúrúd függőleges mozgását láncáttétel és egy vezetőkerék útján szintes, majd az akna fölött egy újabb terelő közbeiktatásával a szivattyú rudazatra vitte át és hozta mozgásba annak dugattyúit. Magát a szivattyút, vagy a külszínen közvetlenül az aknára, vagy a bányában egy altáró szintjén szerelték föl. Ha az aknára való közvetlen ráépítés nem volt lehetséges, úgy a gépet az aknától bizonyos távolságban állították föl s a berendezést vonórudazat segítségével működtették, ahogy az a pl. 1759-ben üzembe helyezett Zsigmond-aknai vízoszlopos szivattyú esetében történt. A szóban levő szivattyú leglényegesebb alkatrésze ennek megfelelően a hajtó-, vagy erővíz adagolását szabályozó váltó volt, melyet elmés vezérmű szabályozott és zárta, vagy nyitotta a hajtó víznek a dugattyúhoz való hozzáfolvását. A föl- le mozgó dugattyú, himbán függő rudazatot mozgatott, mely láncáttételekkel két ejtőkalapácsot működtetett. Ezek súlyuknál fogva egy vonószerkezetet mozgattak ide-oda, mely a váltót s ezzel a hajtóvíz hozzáfolvását hol zárta, hol nyitotta. Működését egyébként Delius előzőkben hivatkozott munkáján kívül, Poda Miklós is ismertette s így tudjuk, hogy a gépet, illetve annak hajtódugattyúját a magasról eső és a dugattyú fenekére ható vízoszlop nyomása hozta mozgásba, melyet ,,injektorvíz’’-nek is neveztek, mivel a váltóberendezés útján az valóban befecsekendezésszerűen került a dugattyú alá. A pontosan számított és méretezett szivattyúk aránylag kis vízmennyiséggel hatalmas erőt tudtak kifejteni s ennek megfelelően nagy mennyiségű vizet emelni. Egy vízoszlopos gép teljesítményét két vízikerék sem pótolta, nem szólva arról a nagy vízmennyiségről, ami azok meghajtásához kellett. Alkalmazásuk főleg ott fizetődött ki, hol a vízikerekek hajtására kellő mennyiségű erővíz nem állt rendelkezésre, bár nem szabad elfelejtenünk, hogy elkészítésük az akkori viszonyok közepette igen költséges volt, tekintve, hogy legtöbb alkatrészük már fémből, vasból készült. Különösen nagy előnnyel használták 23
