Bobrovszky Jenő: Iparjogvédelem és csúcstechnika - Iparjogvédelmi tanulmányok (Budapest, 1995)
V. fejezet. A magyar szabadalmi rendszer európaizálása és globális harmonizációja
ideig elutasította a feltalálói tevékenység bizonytalan, szubjektív kritériumának általános követelménnyé tételét, amíg azt az 1968. évi szabadalmi törvény az európaizálás jegyében bevezette. Nincs feltalálói tevékenység, ha a találmány a technika állásából a szakember számára nyilvánvalóan („d'une manizre evidente") következik. Az 1877. évi német szabadalmi törvény nem nevezett meg semmiféle minőségi előfeltételt a találmány szabadalmazhatóságával kapcsolatban. A Birodalmi Szabadalmi Hivatalt és a „későn jött" német szabadalmi rendszert azonban elárasztották az apró „műszaki gégék", triviális, banális ötletek (mint a lóbicikli, a hatszögű ceruza, a csúszásmentes sérvkötő, légynyaktiló és a bajuszkötő ű la Vilmos Császár). Annak érdekében, hogy elválasszák a műszaki búzát az ocsútól, szigorították az elbírálói gyakorlatot azzal, hogy nem minden eltérés az ismerttől minősíthető szabadalmazható találmánynak. Ezen apró találmányok számára hozták létre a szabadalmi rendszer felső szintje („Oberbau") mellett az alsó szintet („Unterbau"), a használati minták intézményét, amely egyszerűen, gyorsan, elővizsgálat nélkül vehető igénybe. A találmány minőségi kritériumaként nem fogadták el a nem nyilvánvalóság kreativitáspszichológiai kritériumát, hanem lényeges, fontos műszaki haladást („Fortschritt") kívántak meg. 1914-től azonban a Reichsgericht bevezette a találmányi szint („Erfidungshöhe") követelményét azzal, hogy a technika objektíve megállapítható gazdagítása („Bereicherung der Technik") nem elég, a találmánynak alkotó szellemi tevékenységen kell alapulnia, és nem lehet nyilvánvaló (kézenfekvő) a technika adott területén dolgozó átlagos szakember számára. A Szabadalmi Hivatal a gyakorlatában mindkét kritériumot: a műszaki haladást és a találmányi szintet vizsgálta azzal, hogy azok kompenzálhatják egymást (a nagy haladás a kis találmányi szintet és viszont).29 Az NSZK szabadalmi joga szerint feltalálói tevékenység akkor van, ha a találmány a szakember számára a technika állásából nem adódik kézenfekvő módon („in naheliegender Weise"). A német gyakorlat is kikristályosított egyes közvetett bizonyítékokat, amelyek a találmányi tevékenység fennállását jelezték. Ilyen volt pl. a szakmai előítéletek („technical prejudice", „Blindheit der Fachwelt") legyőzése az adott irányú megoldással, többek meddő próbálkozásai, zsákutcák után létrejött megoldás, kidolgozott műszaki területen optimalizálást célzó javítási találmány, úttörő találmány, az önmagában ismert analóg eljárás más területre való átvitele folytán meglepő hatás, nagyszámú lehetőség közül különösen jelentős megoldást nyújtó kiválasztási találmány. A japán gyakorlat a feltalálói tevékenységet a találmány nem könnyű megvalósíthatóságán, igen előremutató („highly advanced") jellegén méri, alkalmazva a három mozzanatot: a nyilvános technika állását, az átlagos szakembert és a viszonyítást a különbségek érdemi hatása („Koka") megállapítására. Az európai szabadalmak engedélyezéséről szóló Müncheni Egyezmény és a WIPO szabadalomjogi harmonizációs szerződése tervezete szerint a találmány akkor tekinthető feltalálói tevékenységen (lépésen) alapulónak, ha a technika 167
