Bobrovszky Jenő: Iparjogvédelem és csúcstechnika - Iparjogvédelmi tanulmányok (Budapest, 1995)
V. fejezet. A magyar szabadalmi rendszer európaizálása és globális harmonizációja
— az operatív teendőket ellátó, Münchenben székelő „Európai Szabadalmi Hivatal" (European Patent Office = EPO), amelynek feladata, hogy egységes követelmények alapján európai szabadalmakat engedélyezzen a tagországok területére (az Egyezmény 4. cikk (3) bekezdése), továbbá — az irányítási teendőket ellátó Adminisztratív Tanács, amely az Egyezmény tagországainak képviselőiből áll, és amely jogosult pl. a költségvetés megállapítására, felügyeli a Hivatalt és módosíthatja a végrehajtási szabályzatot. Az Európai Szabadalmi Szervezet tehát egy szabadalomjogi és a törvényhozást előkészítő közösség is. Emellett létrejött az Európai Szabadalmi Hivatal fiókja Hágában és Berlinben, valamint az iparjogvédelmi kutató és továbbképző központ (CEIPI) Strasbourgban. 1990-től az EPO szerveként működik a Bécsben létrehozott Nemzetközi Szabadalmi Információs Központ (INPADOC) is. Az Európai Szabadalmi Hivatal előtt eljáró európai szabadalmi ügyvivőknek európai minősítő vizsgát kell tenniük, az európai szabadalmi bírák számára rendszeres továbbképzést, tanácskozásokat szerveznek.8 Mindezek alapján ezek az országok a szabadalom engedélyezéséig „egy hangon" beszélnek, és ebben rejlik az európai szabadalmi rendszer legátütőbb hatása is. Az Egyezmény tagországainak száma jelenleg 14, ezek: Ausztria, Belgium, Dánia (1990-től), az NSZK, Franciaország, Görögország, Olaszország, Liechtenstein, Luxemburg, Hollandia, Spanyolország, Svédország, Svájc, az Egyesült Királyság és Portugália (1992-től). Ezek az országok az EK és az EFTA által alkotott Európai Gazdasági Térséghez tartoznak. Az Egyezmény, a végrehajtási szabályzat és a mellékletet képező jegyzőkönyvek a szabadalomengedélyezésre vonatkozó közös európai jogot képeznek, amely a nemzeti jogokkal párhuzamosan, azok mellett megjelenő alternatívaként, „szabadalomjogi választékként" funkcionál. Az egységes követelmények szerint, egységes eljárásban engedélyezett európai szabadalom nem jelent a megjelölt államok területére kiterjedően jogilag egységes, „unitárius" szabadalmat, hanem lényegében nemzeti szabadalmak halmazát, amelyekre az engedélyezést követően ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint az egyes országok által közvetlenül engedélyezett nemzeti szabadalmakra, tehát a nemzetközi formájú szabadalom nemzeti tartalmú szabadalmakká transzformálódik. Ez a félintegrációs megoldás egy működőképes kompromisszum, funkcionális szimbiózis a nemzeti szabadalmi szuverenitás versus közösségi kompetencia problémájában, egyben kifejezésre juttatja, hogy a nemzeti szabadalmi rendszerek „leszerelése" többlépcsős folyamat. Az Egyezmény tagországai átengedik szabadalmi szuverenitásuk és kizárólagos szabadalmi joghatóságuk egy részét az Európai Szabadalmi Hivatalnak, és „szellemi tulajdoni felségjogaik" egy szeletét nemzetközileg engedélyezett, de a nemzeti szabályozás szerint meghatározott tartalmú jogok foglalják le. Ez a nemzetközi magánjog szempontjából azt jelenti, hogy a szabadalmazhatóság feltételei és a szabadalmi eljárás tekintetében az Egyezmény ratifikációjával a 147
