Vincze Attila (szerk.): Iparjogvédelmi kézikönyv (Budapest, 1986)

I. fejezet - 2. Jogi ismeretek

2.3.6.3. A tulajdonjog

A tulajdonjog a polgári jogok (sőt az egész jogrendszernek) alapvető intézménye. Meghatározza, hogy ki rendelkezhet a különböző javakkal, különösen a gazdasági-társadalmi rendszer jellegének meghatározása szempontjából alapvető termelőeszközökkel. Ezért a termelési viszonyok elsődleges jogi szabályozásának minősül.

A magyar polgári jog a tulajdon különböző fajtáit, formáit ismeri és szabályozza. Az alapvető jelentőségű termelőeszközök társadalmi (állami, szövetkezeti, társulási) tulajdonban vannak, ezek sorában meghatározó az állami tulajdon. Ismeri jogunk a személyi, illetőleg magántulajdon kategóriáit is, az előbbi az elvileg munkával szerzett és személyes fogyasztásra rendelt javakra, az utóbbi bizonyos termelőeszközökre (pl. kisiparosok, egyéni parasztok tulajdona) terjed ki.

A tulajdonjog tartalmát a tulajdonost megillető jogok, illetőleg az őt terhelő kötelezettségek jelentik. A tulajdonosi jogosultságok három nagyobb csoportját szokás kiemelni, a használat, a birtoklás és a rendelkezés jogát. A használat joga a tulajdonjog gazdasági rendeltetéséből fakad, azt biztosítja, hogy a tulajdonos a tulajdonában levő dolgot termelési vagy fogyasztási céljaira akadálytalanul felhasználhassa. Lényegében az előbbit szolgálja a birtokláshoz fűződő jog is, a tulajdonosnak az a joga ugyanis, hogy tulajdona tárgyát ténylegesen hatalmában tartsa. Végül a rendelkezés joga biztosítja a tulajdonos számára, hogy tulajdona tárgyát ne csupán saját szükségletei kielégítésére használhassa fel, hanem azt forgalomba bocsáthassa, eladhassa, bérbeadhassa, elajándékozhassa, megterhelhesse (pl. zálogként biztosítékul leköthesse) stb. A rendelkezési jogosultság az átvezető híd az elsődleges (tulajdoni) és a másodlagos (szerződéses) jogviszonyok között. A tulajdonost terhelő kötelezettségek, korlátozások igen széles körűek lehetnek és rendszerint a polgári jogon kívüli (igazgatási, pénzügyi) szabályokon alapulnak.

A tulajdonjog megszerzésénél megkülönböztetjük az ún. eredeti és származékos szerzésmódokat. Az előbbin azt értjük, hogy az „új” tulajdonos arra tekintet nélkül szerez tulajdont, hogy volt-e a dolognak korábban más tulajdonosa. Idetartoznak a hatósági határozat (elkobzás, kisajátítás) vagy árverés során szerzett tulajdon, az elbirtoklás (ha valaki valamely dolgot tíz éven át sajátjaként birtokol), a gazdátlan javak elsajátítása, a találás esetei. A tipikus azonban a származékos tulajdonszerzés, tehát ha valaki a korábbi tulajdonostól szerzi meg (pl. öröklés során vagy szerződés alapján) a tulajdont. Alapvető szabály, hogy csak tulajdonostól lehet tulajdont szerezni, bár jogunk ismer bizonyos kivételeket (pl. kereskedelmi forgalomban jóhiszeműen és ellenérték fejében a nem tulajdonostól is lehet tulajdont szerezni), elsősorban a forgalom biztonsága érdekében.

39