Tasnádi Emil (szerk.): Iparjogvédelmi kézikönyv (Budapest, 1971)

I. fejezet. Az iparjogvédelem fogalma, jelentősége és szervezete

vántartás szempontjából fennálló jelentőségét ismerték el. Általában bizonyos idegenkedés és ellenszenv volt tapasztalható a kizárólagossági jogokat biztosító iparjogvédelmi jogintézményekkel szemben, sokan a burzsoá jogrendszerből ittmaradt, átmenetileg megtűrt intézményeknek tekintették azokat, amelyeknek inkább csak jogtörténeti jelentőségük van. A gyakorlat azonban azt mutatta, hogy a fő problémát a találmányok megvalósításával kapcsolatban nem az okozta, hogy a szabadalmi jogosultak visszaéltek a kizárólagos jogokkal, hanem az, hogy az általuk készségesen felajánlott találmányokat a vállalatok az anyagi érdektelenség miatt nem voltak hajlandók megvalósítani. (Vő. Benárd Aurél: A szellemi alkotások jogának kodifikációja c. cikkével, Magyar Jog 1969. évi 5. szám.)

A találmányt, újítást, védjegyet a gazdasági irányító szervek ugyanúgy átcsoportosíthatták az egyik vállalattól a másikhoz, mint a termelőeszközöket, profilokat stb. Ilyen körülmények között a szabadalom rendeltetése belföldön csupán az volt, hogy a feltalálóknak az újítóknál magasabb díjazást biztosítson, a feltalálói díj kifizetésének bizonylata legyen, a vállalatok egymás közötti viszonyában azonban nem alapozta meg a vállalati kollektívák anyagi érdekeltségének védelmét a találmányok kifejlesztése és hasznosítása terén. Az iparjogvédelmi jogintézményeknek tehát csak külkereskedelmi vonatkozásban, a világpiaci versenyben volt szerepe, a gazdaság viszonylagos zártsága és a külkereskedelmi kapcsolatok alacsonyabb foka következtében azonban ez a funkció sem tudott kellőképpen kibontakozni. A szocialista országok egymás közötti viszonyában kizárólag az ún. szófiai elv érvényesült, amelynek értelmében a „licenciákat térítés nélkül, a dokumentáció elkészítésével kapcsolatban felmerült költségek megfizetése ellenében” adták át. Ennek révén a kölcsönös dokumentációcserével sok modern gyártási eljárást adtak és

28