Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
A REZONÁNS
A REZONÁNS A húrrezgés önmagában csak gyenge hangot adhatna, hiszen a húr felülete kevés ahhoz, hogy a környező levegőt megfelelő mértékben mozgassa meg, megfelelő erősségű rezgésbe hozza. Ezért minden húros hangszer tartozéka egy lehetőleg nagy felületű rezonánslap vagy rezonánstest, amely a húr hangját megfelelően fel tudja erősíteni. A régi mesterek clavichordjain és cembalóin rendkívül vékony rezonánslapokat találunk.111 Ezek ugyanis a vékony húrok által adott gyenge hangimpulzust könnyebben át tudják venni, ezenkívül a vékony rezonáns tökéletesebben adja vissza a felhangtartalom minden részletét. A zongoránál már vastagabb rezonánsra volt szükség. A húrok feszültségének emelkedésével hatalmas mértékben növekszik a rezonáns megterhelése is. Blüthner112 a diszkantban 11 mm, a basszusban 9 mm vastagságú rezonánst ír elő. Junghanns113 szerint gyakran építik azonos vastagságú anyagból, de minden szakkönyv megegyezik abban, hogy a nagyobb méretű hangszereknél erősebb rezonánsra van szükség, mint a kisebbeknél. A zongorakészítők általános tapasztalata, hogy a felső oktávok számára a sűrű, a basszus számára pedig a ritkább évgyűrűs fa alkalmas. Igen gyakran találkozunk azzal a megállapítással is, hogy minél merevebb a rezonáns, annál nagyobb az általa kapott hang, de ez a hang vékony és hegyes. Azaz a merev anyag a hosszabb hullámokra aránylag rosszabbul rezonál. A kevésbé merev rezonánsnak szélesebb a hangja, de nem „visz” annyira. (A rezonánsok készítése, bár erre elég sok elméletet alkottak már, végső fokon ma is csak tapasztalaton, gyakorlaton alapuló munka. A megfelelő anyag kiválasztása „kopogtatás” által és még sok mesterfogás, amelyet csak évtizedes gyakorlat hozhat meg, együttvéve adja meg a jó rezonáns elkészítésének lehetőségeit.) Hansing így ír a rezonánslap anyagáról (127. old.): „Gorombább évgyűrűvel ... is elértem erős diszkant hangzást, mégis ebből a hangzásból hiányzott az igazi énekhang finom vonala. A legrosszabb hangot mindig kemény, nehéz, sok gyantával átitatott deszkákból kaptam. Minél öregebb a fa,114 természetesen annál kisebb lesz a gyantatartalma — mert ez feldolgozott állapotban is fogy — és minél lazább lesz emellett a puhafa, annál szabadabbak és kötetlenebbek lesznek a gyűrű-vonalak és annál akadálytalanabbul tudja a rezgéseket véghezvinni. A gyanta eltávolítása által a fa nyer hangzásban, de ha a gyantatartalom teljesen elhasználódik, a fa korhad és szövete összeesik; a fa hangja ezáltal ismét rosszabb lesz, és ezért veszítenek öreg hegedűk is 111 Adlung: i. m. II. 112. oldalon írja, hogy a rezonáns ne legyen egy coll tizenhatodrészénél vastagabb, hogy könnyen rezgésbe jöhessen. 112 Blüthner: i. m. 102. old. Hansing 10, illetve 8 millimétert ír elő. Adlung még így ír: „A basszusban a rezonánst vastagabbra szokás készíteni a súlyosság miatt.” Az újabb gyakorlat tehát ennek éppen fordítottját kívánja. Hansing — kísérletei szerint — kiváló hangot ért el 12—20 mm-es vastagságú rezonánssal a diszkantban. 113 Herbert Junghanns: Der Piano- und Flügelbau. (Berlin. 1952.) 95. old. 114 Wachtl és Bleyer már idézett röpirata szerint a mesterségesen szárított fa jobb, mint a pusztán az időtől kiszárított. A szárítókamrába kerülés előtt 48 órát gőzölték a fát — sós víz alkalmazásával —, hogy az kioldja az esetleg meggyülemlett gyantát a rezonáns anyagából. Hansing cáfolja, hogy a gőzölés vagy bármilyen anyaggal való impregnálás eredményre vezetne. Tapasztalata szerint — és ez általában a szakírók véleménye — a sok éven keresztül fedél alatt szárított fa adja a legjobb eredményt. 88
