Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)

A VÁZ, AZ ÖNTÖTTVAS-KERET ÉS A TŐKE - A tőke

A Stodart-féle kísérlet volt az első próbálkozás valamilyen zárt egységgel, szilárd fémkerettel erősíteni a zongora vázát, ellensúlyozni a húrok húzóerejét. Néhány év múlva, 1825-ben a philadelphiai Alpheus Babcock hárfa alakú öntöttvas-keretre kér szabadalmat, amelyet asztal alakú zongorára csavaroztak. Ez az első eset, hogy teljesen egy darabból készítik a húrok felfüggesztésére és a tőke erősítésére szolgáló fém-támasztékokat.

1833-ban a philadelphiai Conrad Meyer már öntöttvas-kerettel készült hosszú zongorát állít ki. 1840-ben kap szabadalmat a bostoni Jonas Chickering olyan öntöttvas-keretre, amelybe a tőkét is bele lehet építeni és amelynél a húrok felfüggesztése is közvetlenül a keretre történik.109

A TŐKE

A hangolószögeket a tőkébe ágyazzák. Ennek szokásos vastagsága 50 mm. Többnyire 3—ó rétegből enyvezik össze, anyaga bükk- vagy jávorfa.

Történt kísérlet a tőkének fémből való készítésére is. 1845-ben Julian Morgenstern lengyel zongorakészítő fémtőkét szabadalmaztatott, amelynél a hangolószöget függőleges helyett vízszintesen helyezte el. Az új megoldásnak két előnyt is tulajdonított; az egyik: a hangolást ezzel a szerkezettel a hangszer tovább tartja, a másik: hosszabb húrokat biztosított a magas hangoknak, amelyeknek állítólag így szebb hangjuk volt.110

Ennek késői folytatása a párizsi Pleyel-gyár által használt Alibert-féle „Chevilles Micrometriques”. Ez hasonlóan működik, mint a vonós hangszerek finom-hangolója, tehát semmi akadálya a csavar fémbe való ágyazásának.

76. ábra. A Pleyel-gyár „Chevilles Micrometriques” finom hangolója.

109 Hansing: i. m. 142. old.

110 Paul: i. m. 137. old.

^7