Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
A HÚROZAT
tásához. A kortársak viszont dicsérően jegyzik meg, hogy mivel csak egy húr volt minden hanghoz, az egyes hangok önmagukban nem hangolódtak olyan könnyen el, mint egyéb hangszereken. (Ebben nagy része lehetett a húrok nagyobb vastagságának.) Ettől már csak egy lépés, hogy a magas hangok vastag húrjai helyett fémlemezeket alkalmazzanak. A párizsi Papé kísérletezik először fémlemezes zongorával, majd a bécsi Hoxa alkalmaz acéllemezeket a szopránban. (Később már olyan is akad, aki a legmagasabb hangoknál üveglemezekkel próbálkozik.93) Mindezek a kísérletek mutatták már az irányt a vastagabb zongorahúrok alkalmazására. És mutatták azt is, hogy a modern zongora sokszorosan vastagabb húrjaival már egészen más hangszertípust testesít meg, mint a clavichord és cembalo mintájára kialakított első példányok. Ami a XIX. század elején csak kísérlet volt, ma általános gyakorlattá vált. A mai zongora olyan vastag húrokkal van felszerelve, hogy a húrozat szempontjából már közelebb áll a harangjátékhoz, mint a régi zongorához. A húrok olyan vastagok, és ennek következtében annyira meg vannak feszítve, hogy ha összehasonlítjuk egy Stein-féle zongora húrozatát egy mai zongoráéval, szinte azt hisszük egészen másfajta hangszerről van szó. A különböző gyárak mindegyike más és más beosztású húrrendszerrel dolgozik. Még ugyanannak a gyárnak különböző típusain is változik a húrok erősségének, beosztása, hiszen a húrozat a konstrukció szerves része, és ha a konstrukció változik, akkor ezzel arányosan a húrozatnak is változni kell. Már Adlung javasolja, hogy a clavichordnál a húr zengésének fokozására a főláb és a hangolószög között még egy lábat helyezzenek el (1:2, 1:4, sőt a legmagasabb oktávokban 1:1 arányban), hogy így minden hang erősítést kapjon.94 Az angol Collard 1820-ban olyan zongorát szerkeszt, amelynél az Adlung által ismertetett elv szerint a húr magasságát elhatároló láb mögött még egy láb van elhelyezve. Ezek a húrrészek egy-egy harmonikus részt erősítettek meg és külön tompítójuk volt, aminek segítségével szabályozni lehetett, hogy együtt szóljanak-e a húrral, vagy sem.95 Ma rendszerint a legkiválóbb gyártmányoknál találunk ilyen rezonáns elemeket, elsősorban a szoprán felhangszegényebb, laposabb hangzásának kiegészítésére. A Steinway-zongorák duplexskálája semmi más, mint az Adlung által ismertetett második láb alkalmazása. A Blüthnergyár aliquot húrrendszere pedig az egyvonásos £-től kezdve egészíti ki a hangokat külön rezonánshúrokkal (tehát egy-egy olyan negyedik húrral, amelyet a kalapács nem üt meg), ezek a háromvonásos g-\g oktávval magasabbra vannak hangolva, attól felfelé pedig az alaphúrokkal egyenlő hosszúak. A felülről ütő mechanikánál tárgyaltuk, hogy a kalapács, ha alulról üt, valósággal felemeli a húrt a rezonánsról. Miután a kalapács a húrokat 1/8—1/24-eci részükben üti meg, ez a hang tisztátalanságára is vezetne, ha nem gondoskodunk arról, hogy a húrnak pontos végződést adjunk ütés közben is, azaz a húrt valamiképpen nemcsak alulról, hanem felülről is megfogjuk. Ezt a feladatot tölti be Schröter mechanikájánál a támasztóvas, amely valamilyen formában minden zongorakonstrukciónak nélkülözhetetlen része azóta is. Ehlers96 1826 körül „Capo tasta” néven fémből vagy esetleg fából készített lábat alkalmazott a húr felett, amely minden irányban elmozdítható volt és így a legmegfelelőbb helyen lehetett rögzíteni. A kalapács a húrt a láb felé ütötte, azaz ismét a Schröter-féle támasztóvas egyik formájával állunk szemben. Az elmozdítható láb egyúttal lehetővé tette a húrok menzúrájának megvál93 A bécsi Franz Schuster „Adiaphanon” (1818) nevű zongorája felfelé állított acélpálcákat pendített meg. (Az igaz, hogy a hangolást tartotta, de a rövid és gyenge hang ellenére mégis sok volt az összezúgás.) Talán ez adta az ötletet a hangvilláknak zongoraszerkezettel való megszólaltatásához is. (Adiaphon 1882.) 94 Adlung: Anleitung zu der musikalischen Gelahrtheit, 568. old. 95 Paul: i. m. 127. old. 96 Paul: i. m. 148. old. 80
