Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)

A HÚROZAT

toztatását, a láb arrébb helyezésével lehetett a hangszernek mélyebb vagy magasabb hangolást adni, ami a szinte városonként változó hangolási magasság mellett igen előnyösnek látszott. Sebastian Erard agráfjai (1809) és Pierre Erard capotasto-ja (1850) is a Schröter-féle támasztóvas változatai (Lásd: 70. old.)

Az agráfok egyrészt helyükön tartják a húrokat oldalirányban is, másrészt azonban felülről is ellenállást adnak és így pontos végződést szabnak a húrnak akkor, amikor a kalapács azt felemeli. A legfelső oktávokon a rövidebb húroknál az agráfokra már nincs okvetlen szükség, feladatukat az öntöttvas-keret részét képező capotasto is elvégzi. (Sok gyár — mint pl. Bechstein — végig agráfokat alkalmaz.)

A modern zongorákon az egyes típusoknál vannak ugyan eltérések, de általában a legalsó oktáv egy vastag fonott húrral, az utána következő 8—9 hang két vékonyabb fonott húrral és — rendszerint a kis c-től felfelé — a többi hang három sima húrral van ellátva, amelyek a magasabb oktávokban egyre vékonyabbak. A zongora vékony húrjai azonban még mindig vastagabbak, mint a cembalo basszus húrjai. Összehasonlításul csak egy adat: a cembalón használt legerősebb húr 0,50-es átmérőjű, a zongorán általában használatos legvékonyabb húr 0,775-ös. (Esetleg kivételesen 0,725-ös.)

6. Gát : A zongora története

8i