Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
A HÚROZAT
A HUROZAT A húrok anyaga a történelmi hangszereknél a lehető legváltozatosabb: bél, vörösréz, sárgaréz, acél, ezüst, sőt még arany is. Igazán azonban csak az acél és a sárgaréz húrok váltak be. Már Virdung azt javasolja, hogy a mély hangok húrjait sárgarézből,90 a magas hangokét pedig acélból készítsék. A fonott húrokat Franciaországban alkalmazták először (1675-ben Sainte Colombe). Érdekes megjegyezni, hogy a lágyabb hangszín elérésére régen ritkább fonást alkalmaztak, mint a ma készített basszus húroknál. Agricola szerint (Adlung i. m. II. 105.) a cembalón igen gyorsan szakadnak a fonott húrok, ezért sokan nem alkalmazzák. (Fonott húrok használata esetén a mély hangoknál aránylag rövidebbek lehetnek a húrok, mert súlyukat a fonás — az acél húrmagra vékony rézdrótot fonnak — megnöveli.) Hansing érdekes kísérletről számol be könyvének 110. oldalán. 1892-ben L. A. Subers „Compound wire” néven három acélhúrból összefont zongorahúrt hozott forgalomba, amely állítólag jobban tartotta a hangolást, tartósabb és szebb hangot adott „tiszta, zengő ezüsthangot, a közönséges húr éles és fémes hangzásával szemben”. Hansing cáfolja ezeket az állításokat, s az azóta eltelt idő be is bizonyította, hogy ez a kísérlet semmiféle hatással sem volt a zongoraépítésre. Agricola dicséri Schröter ötletét, hogy magas hangoknál több húrt alkalmaz. Ezek szerint a felső oktávokon ma általánossá vált többszörös húrozás Schrötertől származik.91 Cristofori, Silbermann és a többiek ugyanis általában kétszeres húrozást alkalmaztak végig az egész hangterjedelemben és ezáltal a felső oktávok gyengébbek voltak az alsóknál. Már a clavichordnál találkozunk a húrok kettőzésével. Ennek csak részben volt az a célja, hogy erősebb hangot kapjanak, ennél fontosabb volt az, hogy húrszakadás esetében se legyen hiányos a skála. Valószínűleg a clavichord-tradíció hatására készült az első zongorák többsége is megkettőzött húrozással. Ma már természetesnek tekintjük, hogy a diszkant hangjainak több húrja legyen, mint a basszushangoknak és így elég nehéz megértenünk, hogy újra és újra felbukkant Cristofori mintájára a végig kétszeres húrozás, sőt a XIX. század elején végig háromhúros hangszereket is készítettek,92 amelyek tetszés szerint voltak beállíthatók egy, két vagy három húr játékára. Az angol Broadwood felállított törzsű zongoráit két vastagabb húrral húrozta be a három vékonyabb helyett, hogy zengőbb hangot kapjon, és hogy megkönnyítse ezzel a hangolás munkáját. A Broadwood-hangszer alapötletét talán Stanhope gróf kísérlete adta, aki 1819-ben olyan hangszert készíttetett, amelynél minden billentyűhöz csak egy húrt használt fel. Ezt a felülről ütő szerkezettel ellátott zongorát végig acélhúrokkal szerelték fel az egységes hanghatás kedvéért. A felső oktávok ezekkel a vastag húrokkal valóban szépen is szóltak. De a basszusokban a pipaszár vastagságú acélhúrok már nem adhattak szép hangot. Miután a vastag húrok miatt rendkívüli húrfeszültséget kellett ellensúlyozni, a hangszer olyan nehéz lett, hogy nyolc ember kellett a szállí90 A cembalo 8’ regisztereinél ma is többnyire ezt a megoldást alkalmazzák. 91 Adlung i. m. II. 116. (A többszörös húrozás azonban csak a zongoránál volt újdonság, mert a kalapács-pantalonoknál négyszeres, sőt ötszörös húrozást is találunk a magas hangoknál.) 92 A legmélyebb hangok többnyire ezeken is kéthúrosak voltak. A lipcsei múzeum 63. oldalon ismertetett, 1816-ban készült Streicher-zongoráján pl. a Fl—Bl hangok két húrosak. 79
