Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
FELÁLLÍTOTT TÖRZSŰ ÉS ASZTAL ALAKÚ ZONGORÁK, PEDÁLOK - Pedálok
PEDÁLOK A tompítok felemelésével elért, a szabaddá tett húrok rezonanciájával kapott szebb hangszínt a mai zongoránál nélkülözhetetlennek tartjuk. Alkalmazták ezt is a XVIII. század zongoráin, a neve forte-változat volt. Többnyire olyan húzó segítségével működött, amilyent a cembalónál láttunk. A húzó esetleg bent a hangszerben volt elhelyezve, és még a jobbik esetnek számított, ha a klaviatúra oldalán (mint ma némelyik pianinónál a hárfa-szín beállítóját) vagy a klaviatúra fölött igazíthatta az előadó játék közben is. Ezért találjuk a sok félreértést okozó jelzést Beethoven cisz-moll szonátájának első tételében: „senza sordini”. Ez ebben az esetben annyit jelent, hogy a tompítókat a megfelelő húzó segítségével fel kell emelni, és végig az egész tételen keresztül így maradnak. Haydn, ha pedálozási akart, odaírja: „open Pedal”, mint ahogy 1791-ben megjelent C-dúr szonátájának első tétele kidolgozási részében és visszatérésében is látjuk. Hullámos vonallal jelzi, hogy egy hosszabb részt felemelt tompítókkal óhajt játszatni, és előtte, utána szünettel gondoskodik arról, hogy a játékosnak módja legyen a regiszterbeállítást elvégezni. A mai zongora hosszan kicsengő hangja mellett egyszerűen elviselhetetlen lenne a hangoknak ez az így keletkező összezúgása. A XVIII. század vékonyhúrú, jóval gyengébb és — ami a legfontosabb — lényegesen rövidebb hangú zongoráin azonban a dämpferek felemelése csak egy igen érdekes, sejtelmes hangszínt jelentett. Csak piano és pianissimóban alkalmazhatták egy egész tételen keresztül zavaró összezúgás nélkül, de az összezúgás fortissimóban sem érte el azt a mértéket, amit a mai zongorán pianóban. Ezért írhat elő Beethoven olyan hosszú pedálokat a Waldstein-szonáta rondójában. 54 54. ábra. Orphika. Nemzeti Múzeum. 6l
