Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
A NÉMET ÉS AZ ANGOL MECHANIKA
lentyű az alátét-filcet összenyomva, a szokottnál mélyebbre került, és a kalapácsot odaszorította a húrhoz. Az alátét-filc nélkülözhetetlen volt a zörejek csökkentésére, a filcek vastagsága azonban a használat folyamán változott. A gyakrabban használt billentyűk alátétéi jobban összepréselődtek, mélyebbre engedték a billentyűt a kevesebbet használtakénál. így a készítő csak két út között választhatott. Ha hosszú szabad utat hagy a kalapácsnak, úgy a hangszer megbízhatóan működik, de dinamikai árnyalási készsége minimális, hiszen a játékos a kalapácsokat szinte találomra „dobja” a húrhoz. Ha viszont igyekezett a hangszert úgy elkészíteni, hogy — a kalapácsnak csak annyi szabad utat hagyva, amennyi feltétlen szükséges — elősegítse a dinamikai árnyalást, akkor már egész rövid használat után könnyen megtörténhetett, hogy egy-egy erősebb megütésnél a hangszer egyáltalán nem adott hangot. Az is gyakori jelenség volt természetesen, hogy a finom megütésekre nem reagált a mechanika, mert a lendület az aránylag hosszú szabad út befutására nem volt elég. Más úton is kerestek egyszerűbb megoldást. A cembalo szerkezetéből kiindulva, de pengetés helyett a húrok megütését alkalmazva készítették el a tangens-zongorát. Franz Jakob Späth regensburgi hangszerkészítő 1750-ben kezdte gyártani ezeket a hangszereket, amelyek sok szempontból kielégítették a kor igényeit. A tangens-zongoránál — a cembalóhoz hasonlóan — a billentyűk ugrókat hoznak mozgásba, amelyeket vezetősín tart meg a megfelelő irányban. Az ugró azonban nem pengeti, hanem megüti a húrt. Ennél a szerkezetnél elmarad tehát a penge tők állandó javítása és pótlása, ami a cembalo karbantartását annyira megnehezíti, de ugyanakkor módot ad bizonyos fokú dinamikai árnyalásra is. (A dinamikai gazdagság azonban nem lehetett valami túl nagy, amire abból is következtethetünk, hogy a tangens-zongorák nagy részét elég sok változattal látták el.)68 A tangens-zongora előnye a kalapács-szerkezetekkel szemben elsősorban a mechanika egyszerűségében rejlett. Nemcsak azért, mert olcsóbb volt, hanem azért is, mert megbízhatóbban működött, mint a korabeli kalapács-szerkezet. Ezért a megbízhatóságért azonban nagy árat kellett fizetni. A megfelelő hangerő és a megbízhatóság egyaránt azt követelte, hogy az ugrót valósággal kilőjjék, azaz aránylag nagy utat kellett az ugrónak a billentyű elhagyása után megtenni. 42. ábra. Tangens-zongora mechanikája. Hasonlítsuk össze a Marius-féle megoldással és látni fogjuk, hogy lényegében mindkettő azonos szerkezeti megoldás. A különbség csak annyi, hogy míg Mariusnál a kalapács közvetlenül a billentyű által felemelt lécre van erősítve, a tangens-zongoránál ez a léc csak közvetítőként működik és a húr megütését az ugró végzi el. Briliáns meneteket, skálákat, futamokat igen virtuózán lehetett ezzel a szerkezettel megszólaltatni, de szinte hihetetlen elképzelnünk, hogy Mozart hogyan tudott egy Adagio-tételt egy ilyen hangszeren eljátszani. (Pedig az 53. oldalon idézett levelében olvashatjuk, hogy amíg a Stein-féle zongorákat nem ismerte meg, addig a Spáth-féléket, azaz a tangens-zongorákat szerette legjobban.) Viszont ennek a hangszernek elvitathatatlan előnye volt az éles, pontos hangindítás, hiszen az ugró teteje fémmel volt borítva. 68 Adlung 30 változatot is említ. (Gelahrtheit, 577. old.) 52
