Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
AZ ÚT KERESÉSE - Cembalo-különlegességek
húzó volt kihúzva, inkább Theorbához [basszus lant] hasonlított, mint a lanthoz. De, ha a cembalóknál használatos úgynevezett . . . lant változat a kornettváltozattal49 együtt volt bekapcsolva, akkor még hivatásos lantjátékosokat is majdnem be lehetett volna hangzásával csapni.” A lant-szerkezetekkel kapcsolatban meg kell állapítanunk, hogy a cembalót egész fejlődése folyamán végigkísérik azok a próbálkozások, amelyek egyik vagy másik hangszer pontos utánzójává, billentyűs helyettesítőjévé próbálják átalakítani. Már Praetorius ír az „Arpichordum” nevű hangszerről, amely leírása szerint egy olyan virginál, amelynek egyik változatánál a húrok alatt elhelyezett rézkampócskák segítségével hárfaszerű rezonancia keletkezett. Lehetséges, hogy ezek a rézkampócskák csak érintették a húrt, és így keletkezett a kívánt hangszín, valószínűbb azonban, hogy a kampók pengették meg a húrt, mint ezt a később (több ízben is) feltalált billentyűs hárfánál látjuk. Ahogy a lantot utánzó hangszereknél a lant húrjainak hosszát másolták le, igen valószínű, hogy az arpichordumnál a hárfa menzúráját vették alapul. A XVIII. század folyamán több ízben is építenek olyan hangszereket, amelyekről készítőik azt állítják, hogy minden hangszert képesek utánozni. A sok-húrrendszeres nagy cembalóknál könnyen lehetett létrehozni olyan változatokat, amelyek egyik vagy másik hangszer hangjára emlékeztettek. Pl.: ha nagyon röviden szóló hang fölé két oktávval magasabban megszólaló hangot teszek, azaz 16'L+4', akkor harangjátékszerű hatás jön létre. A 16' + 4' a lantváltozat bekapcsolása nélkül orgonára emlékeztet. A 8' + 8"L kombináció meglepően zongoraszerű hatást ad. A 16'L + 8'L meg csalódásig utánozza a „verklit”. Nem kell tehát meglepődnünk, ha egy-egy olyan „szörnyeteg”, mint J. P. Milchmayer mechanikus cembalója a maga 250 változata közül mindenféle hangszerre emlékeztetőt tudott nyújtani. Hasonló különlegesség volt Prokop Divis morvaországi prédikátor 1730-ban elkészített „Denis d’Or” nevű hangszere, amelyről a Schilling Lexikonban (II. 387) a következőket olvashatjuk: „A hangszer 5 láb hosszú és 3 láb széles volt, 790 húrral, amelyek 130 változatot szolgáltattak, és mégis háromnegyed óra alatt voltak meghangolhatók. Ennek a berendezésnek a segítségével majdnem minden vonós és fúvós hangszer hangját utánozni lehetett. Ezek mellett még egy nem időszerű és helytelen tréfára is alkalmas volt, amennyiben a hangszeren játszó annyiszor kapott elektromos ütést, ahányszor csak a feltaláló akarta.” (Ennek az időnek nagy újdonsága a dörzsölés útján előállított elektromosság, és úgy látszik, a feltaláló nem tudott ellenállni a csábításnak, hogy a mindentudó hangszerbe ezt a „csodát” is beleépítse.) Ha olyan cembalo is volt, amely elektromos ütést tudott adni, nem csodálkozhatunk azon, ha olyan cembalót is készítettek, amely a hangokat színekkel helyettesítette, illetve jellemezte. Pater Castel50 párizsi jezsuita találmánya a „Clavecin Oculaire” (német nevén: Augenorgel). Telemann leírja 1739-ben, hogy milyen színek felelnek meg a hangoknak ezen a hangszeren: c = kék disz = olívzöld fisz = narancsszín a = világos-ibolyakék cisz = halványzöld e = sárga g = vörös b = agátszín d = zöld f = vörösessárga gisz = karmazsin h = sötét-ibolyakék A billentyűk leütésével egyidejűleg színes legyező, vagy színes lámpa vált láthatóvá, még pedig az oktávmagasságnak megfelelően egyre világosabb színekkel. Több billentyű lenyomásakor tehát egyszerre több szín volt látható. Schröter, a zongora egyik feltalálója is készített több hangszerre ilyen — ahogy ő nevezi — ,,szemvidító”-t.51 49 Az elnevezések körül elég sok ellentmondást találunk. Az előzőkben említettük azt a pengetősort, amely azáltal, hogy a húr végéhez közel van elhelyezve, erősen kiemeli a magas felhangokat. Ezt a halk hangú változatot Németországban magas felhangtartalma miatt kornettnek vagy spinettnek nevezték, sőt a Grove’s Dictionary szerint oboaregiszternek is. A német lantváltozatot viszont — amelynél a húrokhoz nyomott filcdarabkák rövidítik meg a hangot — az angolok „buff” vagy „harp” néven említik. 50 Louis Bertrand Castel (1688—1757), Rameau jó barátja, több zeneelméleti írása jelent meg. 51 Oscar Paul, Geschichte des Claviers, Leipzig, 1868. 103. oldal. 39