Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
A CLAVICHORD
Leire (paraszt- és kolduslíra) és társaik dőre, lump hangszerek, amikről nem érdemes beszélni, és ezeket egyébként is mindenki ismeri”. A többiek is hallgatnak róla, mert hiszen egy kiváló tudós csak nem szennyezheti be magát a koldusok hangszerének ismertetésével! (Nálunk is hívták koldus-citerának.) így azután nem csoda, hogy azok a szerzők, akik egyáltalán nem akartak tudomást venni az organistrumról mint hangszerről, nem tekintették a clavichord ősének sem. Ma már elvitathatatlan, hogy a fontosabbik ős az organistrum, hiszen már a XII. századi formájában könnyen kezelhető klaviatúrával rendelkezett, amely szinte minden változtatás nélkül átvihető volt a clavichordra. A döntő különbség az volt, hogy a clavichordnál a húr hosszát meghatározó érintés, a húr lefogása, egyúttal hangadásra is szolgált. A clavichord hangadása tehát olyanformán történik, mint amikor a gordonka húrját magasból való leütéssel fogjuk le. Természetesen az így kapott hang csak igen gyenge lehet, hiszen a megütés helyéből csomópont lesz, mert ugyanakkor, amikor az érintő megszólaltatja a húrt, le is fogja. Ez a megszólaltatási mód teszi azonban lehetővé, hogy az érintőn keresztül a játékos a hang egész tartama alatt élő érintkezést tartson fenn a húrral. Alakíthatja a hangot, magasíthatja, mélyítheti vagy megvibrálhatja. A clavichordot sajátos hangadásából eredő halk hangja szinte kizárja a társas zenéből és általában a nyilvános szereplésből, ez az alig hallható finom hangzás azonban előnyt is jelent. A halk hang miatt engedik meg még a szerzetesrendek szabályai is a clavichordon való játékot (1418. Seckau Felső-Steierország) és az első clavichord-iskolát is egy szerzetes, Fray Tomás de Santa Maria írta.4 Az első pontos leírásunk csak a XV. századból származik, de igen valószínű, hogy már a XIII. században kialakult, vagy talán már a XII.-ben is, bár erre semmi bizonyíték nincs. Nehéz azonban elképzelni, hogy ne kellett volna 150—200 év ahhoz, hogy a Minnesängerek 1404-ben a clavichordot az elterjedt hangszerek között sorolhassák fel.5 4 Fray Tomás de Santa Maria: Libro llamado Arte de tarier Fantasia, assi para tecla como para vihuela, y todo instrumento en que se pudiere taner a trés y a quatros voces y a más. Valladolid, 1565. (Anmut und Kunst beim Clavichordspiel. Kistner-Siegel, Leipzig.) 5 Eberhard Cersne von Minden előbb elmondja, hogy sem a mesterek szolmizációja, sem a diszkant-ének nem ér fel az édes madárdallal, majd így folytatja: „Noch cymbel mit geclange Noch harffe edir svegil Noch schachtbret monocordium Noch stegereyff noch begil Noch rotte clavicordium Noch medicinale Noch portatiff psalterium Noch figel samm canale Noch lute clavicymbolum Noch dan quinterna gyge videle lyra rubeba Noch phife, floyte noch schalmey Noch allir leye horner lúd.” 10
