Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
KÖNNYŰ VAGY NEHÉZ JÁRÁS
a Cristofori-mechanikáé, és úgy látszik, akadtak olyan muzsikusok is, akik szerették ha a hangszer nem engedelmeskedik túlságosan, hiszen akkor a hibákat is megmutatja. A készítők közül azok a mesterek, akik egyúttal kiváló muzsikusok is voltak, akiknek nemcsak megélhetés, hanem életük nagy szenvedélye volt a hangszerkészítés, azok mind engedelmesebb, tökéletesebb mechanikát akartak készíteni. így találja fel Stein a német mechanikát, így alakul ki az angol mechanika a művészek és hangszerkészítők szoros együttműködése alapján, és végül ez a törekvés vezetett Erard nagyszerű találmányához is. Clementi részvétele az angol zongoragyártásban, Kalkbrenner, Pleyel és Henri Herz szinte korszakot jelentő munkássága mind azzal a törekvéssel függ össze, hogy engedelmesebb hangszert készítsenek; koncertező pályájuk során szerzett tapasztalataikat gyümölcsöztették a hangszergyártásban is. A XIX. század folyamán a romantikus művészek szinte kikényszerítették a mechanika tökéletesítését. Ugyanakkor azonban egy másik folyamat is megindult, mert egyre több hangszerkészítő kezdett zongoragyártással foglalkozni, akik maguk nem voltak muzsikusok. Ez növelte a szakadékot a művészek óhaja és a hangszerkészítők gyakorlata között. Csak ezzel lehet magyarázni Welcker támadását az Erard-mechanika ellen (lásd: 70. old.), és csak ez a magyarázata annak is, hogy még ma is újra és újra felbukkannak olyan mechanika és klaviatúra szabadalmak, amelyek eleve kizárják azt, hogy a hangszer engedelmes eszköze, valóságos testrésze legyen a játékosnak. Az igazi művész az olyan hangszert szereti, amely tökéletesen engedelmeskedik, amely az elképzelés legkisebb árnyalatait is képes visszaadni. A „varrógép-zongoristák” vagy „írógép-zongoristák”, akikujjaikat mechanikus gyakorlásukkal fejüktől, szívüktől egyaránt teljesen függetlenítették, persze inkább az olyan hangszert kedvelik, amely bármilyen megszólaltatásra aránylag szép hangot ad, amely amúgy sem reagálna azokra a finom árnyalatokra, amelyek az ilyen „művész” játékából hiányoznak. A dilettánsnak meg éppen olyan hangszer a vágyálma, ami akkor is szép hangot ad, ha a billentyűjére véletlenül ráejtettek valamit. i\mint látjuk, a zongoragyáros számára előnyösebbnek látszik, ha olyan mechanikát készít, amely mindig szép hangon játszik, „szép, egyforma” hangon, és az apró kis hibákat ezzel az „áldott” egyformasággal eltakarja. A finom árnyalatokat is visszaadó mechanika a rossz zongoristák számára hálátlan, hiszen ez megmutat azonnal minden hibát, mert engedelmeskedik a játékos legkisebb mozdulatának is. Tehát nemcsak a szakértelem hiánya okozza, hogy a gyárak újra és újra rossz hangszereket dobnak piacra, hanem a hibás üzleti szellem is, amely a könnyű eladás kedvéért a zeneileg képzetlen rétegek ízlését követi. Valóságos harc ez. Az egyik tábor a zongorát a játékostól szinte független automatává akarja tenni, a másik pedig azért küzd, hogy a zongora minél engedelmesebb legyen. A zongora engedelmessége — feltételezve a ma már általánosan használt Erard-mechanikát — elsősorban a billentyű egyensúlyi helyzete megteremtésének módjától függ. Henri Pape a múlt század elején éppen azért kísérletezett könnyebb billentyűk készítésével, hogy a billentyű — súlyának csökkenésével — minél engedelmesebben simulhasson a játékos kezéhez. Amikor a zongorakészítő a között választ, hogy a játszórész végébe helyezzen-e el egy kisebb súlyú ólomdarabot, vagy pedig több ólommal érje el ugyanazt a hatást a billentyű mérlegpontjához közelebb, akkor csak az ellensúly adására, a forgató nyomaték növelésére gondol120 és ezért választja 125 125 Például a mérlegponttól 1, 2 és 3 centiméterre elhelyezett 1 gramm tömegű ólomdarabok ugyanakkora forgató nyomatékot fejtenek ki, mint a 6 cm távolságban elhelyezett egyetlen 1 grammos ólomdarab, tehát a billentyű mozgásbahozásához mindkét fajta elhelyezés mellett ugyanakkora erőt kellene kifejteni. A tehetetlenségi nyomaték növekedése azonban az első esetben 1 + 4 + 9=14 gcm2, a második esetben azonban 62 = 36 gcm2 lesz. Walter Pfeiffer, amikor az ólmozás kérdéséről ír Herbert Junghanns Der Piano- und Flügelbau c. könyvében, igen alapos értekezésében nem veszi figyelembe, hogy a játékos szempontjából elsősorban a tehetetlenségi nyomaték aránya kedvezőtlen, ha a játszórész végén helyezik el az ólmot. Pedig amikor kiváló könyvében, a „Vom Hammer”-ben a mechanikákat elemzi, akkor több ízben is hangsúlyozza, hogy mennyire csak az a mechanika lehet jó, amely teljesen „engedelmes”, amelynél a kiváltást a húrhoz közel lehet helyezni, amelynél a kalapácsnak lehetőleg kevés szabad útja van. 98
