Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
A CLAVICHORD
A CLAVICHORD A clavichord két őse a monochord és az organistrum. A monochord Püthagorasz hangközmegállapításra szolgáló mérőeszköze: hosszúkás négyszögű szekrény, amely fölött egy húr van kifeszítve. A húrt pengetéssel kell megszólaltatni, külön pengető ún. plektrum, vagy pedig az ujj segítségével A húr alatt mozgatható láb van, amelynek áthelyezésével különböző húrhosszakat lehet előállítani. (Igen érdekes, hogy ezt a módszert felhasználták még a XIX. század elején is, és olyan zongorát konstruáltak, amelynek változtatható a menzúrája. lásd: 80. old.) A leggyakrabban használt húrfelosztásokat pontosan bejelölték. A monochordot először Euklides írja le, i. e. 300 körül. Valószínűnek tarthatjuk, hogy általánosan alkalmazták karénekek betanításánál is. Az i. sz. II. századában Aristides Quintilianus és Ptolemeus is beszél a helikonról, amely a monochord továbbfejlesztése volt 4 egyforma hosszú húrral. A monochordot szinte minden, zenével foglalkozó középkori írásban megemlítik. Az énektanítás nélkülözhetetlen segédeszközének tekintik. Oddo Quomodo organistrum construatur c. traktátusában (X. század)1 így ír: „ahogy a tanár a tanulónak először táblán mutatja a betűket, a zenész az ének hangjait a monochord segítségével tanítja meg.” A XI. és XII. században a görög helikon mintájára olyan összetett monochordokat is készítettek, amelyeknek 8—16, sőt ahogy Johannes de Muris írja (Musica speculativa, 1323) 19 húrja is volt. Az újabb időkben azonban kétségek merültek fel, hogy itt valóban több húrról, vág}7 csak egyszerűen több hangról beszélnek-e a források? Igen valószínű, hogy többhúros változatokat is készítették, hiszen ezeken sokkal kényelmesebben lehet külön-külön megjelölni az egyes hangnemeknek megfelelő húrméreteket, beosztásokat. Nehéz azonban elképzelni, hogy ilyen nehézkesen kezelhető szerszámot énekkíséretre használtak volna. Hogy erre időnként próbálkozás történt, erre már görög forrás is van (Ptolemeus), de az is azt mondja, hogy ennél alkalmatlanabb hangszert nehéz találni. Nyilvánvalóan csak a kórus esésének megakadályozására használták fel. A hangnem megerősítésére, a dallam alátámasztására — amikor ez lehetséges volt — megpengették az alaphangra behangolt monochordot. A monochord tehát nem lehet egyetlen őse a clavichordnak, hiszen nem volt a szó szoros értelmében vett hangszer. A clavichord fontosabbik őse egy7 népi hangszer, amely egész Európában is elterjedt és még ma is sokfelé él: az organistrum, amelyet magyarul tekerőnek, nyenyerének neveznek. Oddo előbb említett művében"’másfélméteres organistrumról beszél, amelynek kezeléséhez két ember kellett. Elképzelhető, hogy ebben az időben már többféle nagyságban készítették, bár erre bizonyíték nincs. Az organistrum megszólaltatási módja a vonós hangszerekéhez hasonlít, csak itt a vonó helyett begyantázott kerék hozza rezgésbe a húrt. A kerék felett egy, esetleg két dallamhúr van kifeszítve és ezenkívül 2—3 kísérő húr, amelyek az alaphangot és a kvintet adják. A kerék mindegyik húrt 1 Gerbert, Scriptores ecclesiastici de musica sacra potissimum, St. Blasien 1784. I. 303. 7
