Petrik Ferenc (szerk.): A szerzői jog - A gyakorló jogász kézikönyve 3. (Budapest, 1990)

Első rész. A szerzői jog általános szabályai - I. fejezet. Bevezető rendelkezések

A bírói gyakorlatban a fordulatot az ún. operem/gye^jelentették, a János vitéz és Sybill c. zenés színpadi művek esetén a védelmi idő számítása tekintetében felmerült jogvita eldöntése. Mindkét esetben a jogdíj fizetésének az alapkérdése az volt: a zeneszerző és a prózai részek szerzője (szerzői) szerzőtársak-e vagy társszerzők.

Az első ügyben a bíróság a szerzőket szerzőtársaknak minősítette. „Az első fokú bíróság beszerezte a Szerzői Jogi Szakértő Testület szakvéleményét. A szakvélemény szerint az oszthatatlanság vagy oszthatóság kérdésében „elsősorban a művészi-szakmai megítélés, de meghatározott értelemben az általánosan ismert vagy elfogadott közfelfogás, társadalmi vélemény stb. ad... megfelelő eligazítást.” Ezért valamely mű művészi értelemben vett oszthatósága nem azonos a fizikai oszthatósággal (...). E megfontolásokból a szakvélemény azt a következtetést vonta le, hogy a perbeli dalmű mint színpadi alkotás a művészi megítélés, a közfelfogás és ennek megfelelően az általános megítélés szempontjából is olyan mű, amely színpadi előadás formájában a szerzők együttes munkájaként ismert. Ezért a dalmű mint színpadi alkotás oszthatatlan, egységes mű (...). A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az a döntő, hogy a szerzők szellemi alkotásai egymással szorosan, elválaszthatatlanul összefüggnek-e. Ennek megítélése során helytelen lenne kizárólag abból kiindulni, hogy a különböző szerzők alkotásai egyidejűleg keletkeztek-e, vagy hogy azok külön előadhatók-e és kiadhatók-e. A perbeli mű ilyen egységként vált a nemzeti kultúra részévé, benne az egésznek és résznek olyan szoros összetartozása ismerhető fel, amely lehetetlenné teszi részeinek a mű sérelme nélküli szétválasztását (...). A Legfelsőbb Bíróság a kifejtettek értelmében nem ért egyet az alperesnek azzal az álláspontjával sem, hogy a szerzőtársi viszony csak azonos műfajhoz tartozó művek szerzői között keletkezhet (...). Ami a szerzőtársak jogi helyzete szabályozásának jogpolitikai indokát illeti, a Legfelsőbb Bíróság a következőket emeli ki. Több szerző egységesnek ismert művét gyakran az egyik szerző kimagasló szellemi alkotása emeli ki az átlagos színvonalú művek közül. Erre éppen az operák és más dalművek szolgáltatnak gyakori példát. Általánosan ismert, hogy a szövegkönyv gyakran messze elmarad a zeneszerző alkotásának értékétől és a kimagasló értékű zene műsoron tart olyan műveket, amelyeknek cselekménye, színpadi előadása iránt alig lenne érdeklődés. A szerzői jogról szóló törvény idézett rendelkezéseinek jogpolitikai célja éppen annak megakadályozása volt, hogy a mű sikerét és időszerűségét biztosító alkotás szerzője ne részesüljön védelemben ugyanakkor, amikor a mű már elavult vagy eredetileg is csekélyebb értékű része még védelmet kap.” (LB Pf. III. 21 027/1974. sz., BH 1975/9. 411.)

A Szerzői Jogi Szakértői Testület - az 1976-ban indult másik ügyben - (Főv. B. 2. P. 27 699/ 1976.) állásfoglalásában a következőket fejtette ki: „A testület álláspontja szerint valamely közös művet elsősorban akkor lehet szétválaszthatatlannak tekinteni, ha az alkotók egyazon kifejezési anyagban dolgoznak, s erre figyelemmel közreműködésük aránya nem állapítható meg (ilyes eset, amikor egy színdarabot két szerző együtt ír, vagy két-három szobrász készít egy szobrot). Amikor viszont a szerzők kifejezési anyaga más és más (nyelv, zene stb.), tehát egy-egy szerző önálló műfajban alkotott művel (zenével, szövegkönyvvel, verssel) járul hozzá a közös alkotáshoz: a közös mű szétválasztható. A testület véleménye szerint az oszthatóság kérdését nem lehet az elkülönített rész művészi megítélése alapján eldönteni, és nem is a közízlés a döntő ebben a kérdésben. Az oszthatóság kérdését elsősorban arra figyelemmel kell elbírálni, hogy megállapítható-e: ki, milyen részt alkotott, ki mivel járult hozzá a közös műhöz. Különböző műfajban alkotott részekből összeálló alkotásnál (zenés színdarab, képzőművészeti alkotással díszített épület stb.) ez nyilvánvaló, így az ilyen alkotást általában nem lehet oszthatatlannak tekinteni.

A testület nem tekinti a mű sérelmének azt, ha az így szétválasztott részek önmagukban csekélyebb értékűek, mint az egységes alkotás. A szerzői jog ugyanis nem tesz különbséget értékes és kevésbé értékes alkotás között, s a gyakorlatban sem lehet ilyen határt meghúzni. A művészi felfogások változásait figyelve, azt sem lehet kizárni, hogy egy - ma még önmagában értéktelennek vélt - librettót is holnap önálló műként előadjanak. Természetes, hogy az oszthatatlan alkotás általában nagyobb értéket képvisel, mint annak része. Ez azonban nem jelent szétválaszthatatlanságot. A közös mű sérelméről tehát csak akkor beszélhetünk, ha egy-egy rész önmagában egyáltalán nem állja meg a helyét, vagy a közös mű megmaradó része teljesen használhatatlanná, értéktelenné válna. Azt tehát nem tartja járható útnak a testület, hogy a szétválasztott részek művészi értéke alapján esetenként döntsék el, hogy egy mű osztható-e vagy sem. Ez a felfogás a gyakorlatban alkalmazhatatlan. Egyszerűbb és követhetőbb általános szabálynak tartjuk, ha a műfajok szerinti szétválasztás alapján történik az oszthatóság elbírálása.

Nem tulajdonít a testület jelentőséget annak, hogy egy-egy elkülöníthető rész (pl. a zene) megalkotásában a másik szerző (szövegíró) inspirálta, befolyásolta-e az alkotót. A legintenzívebb alkotói együttműködés se teremt önmagában szerzőtársi viszonyt, ha az csak a másik szerző munkájának ösztönzéséből, ihletéséből vagy éppen csak ötletek adásából áll.

Végül felhívja a testület a figyelmet arra is, hogy a szerzőtársakká minősítés a védelmi idő szá-30