Beck Salamon: Magyar védjegyjog - A "Polgári jog" könyvtára 19. (Budapest, 1934)
Hatodik fejezet. Büntetőjogi rendelkezések
300 Gyakorlatunk a részesség kérdésével nem igen foglalkozik, de abból kifolyóan, hogy a cselekmény indítványi jellege folytán az indítványok rendszerint a versenytársi vállalat ellentétetnek meg, nem is igen foglalkozhatott. De a részességről is csak a kártérítéssel kapcsolatban mondja ki a védjegytörvény 27. §. utolsóelőtti bekezdése, hogy amennyiben ugyanazon vétségért többen ítéltetnek el, az elítéltek a kártérítési összegért egyetemlegesen felelnek. Egyéb rendelkezés a részességről a védjegytörvényben nincs. 32. Nem tartozik a részesség fejezetébe, de mint kívülálló személy ténykedése, itt említendő meg a tanácsadás esete, amikor a vállalat a használat jogossága tekintetében máshoz fordul tanácsért. Ha ez a „tanács“ a maga ebbeli jellegét meghaladóan felbujtássá válik, ami mindig ténykérdés, természetszerűen a felbujtói részesség esete is aktuálissá válik; általánosságban azonban a tanács igénybevétele nem a tanácsnyújtó, hanem a tanácsot kérő fél büntetőjogi felelőssége szempontjából tárgyalandó, (amely körülmény adja magyarázatát a bevezetőben tett ama megjegyzésnek, hogy a kérdés jogilag nem tartozik a részesség körébe). Gyakorlatunk a tanács igénybevételének a büntetőjogi felelősségre is kiható jelentőségével szemben két alkalommal foglalt állást. Egy ízben a bpesti büntetőtörvényszék az elsőbíróság marasztaló rendelkezésével szemben vádlottakat felmentette, egyebek közt azzal az indokolással is, „mert vádlottak a kifogásolt címke megszerkesztésében meg nem cáfolt előadásuk szerint K. országos vegyész tanácsát kérték ki, amely körülmény a szándékosságot és tudatosságot kizárja (12.267/907. sz. Szász 821. eset.)“ A másik, az 5. §. jelentőségével kapcsolatban (lásd 27. pont) már említett esetben a büntetőjárásbíróság kimondotta, hogy az a körülmény, „hogy vádlott ügyvédi tanácsra cselekedett, bűnösségét szintén nem szüntetheti meg, mert a törvény nemtudásával senki nem mentheti magát, még abban az esetben sem, ha helytelen jogi tanácsban részesül.“ (Szász 532. eset). A két bírói döntés tehát ellentétes irányú.
