Benárd Aurél - Tímár István (szerk.): A szerzői jog kézikönyve (Budapest, 1973)
Második rész. A magyar szerzői jog
Szjt I. Általános rendelkezések Az alkotás | 1. A törvény első mondata voltaképpen — félre nem érthető — metafora. A törvény nem az „alkotásokat”, hanem az alkotó embert, az alkotó munkát védi azzal, hogy formailag az alkotás eredményét, a művet részesíti védelemben. "Az alkotás ” és a „mű” kifejezéseket a törvény azonos értelemben használja, további szövegében inkább a „mű” szerepel. Itt, a törvény élén, az alkotás szó használata azonban több egyszerű stilisztikai változatosságnál. Ez a szó egyben kifejezi azt is, hogy a törvény az emberi szellem nem akármilyen termékét részesíti védelemben, hanem az irodalom, a tudomány és a művészet területén is csak az alkotó tevékenységet. Hol találjuk meg az alkotó tevékenység határait ? Az kétségtelen, hogy a nyilvánvaló utánzás vagy egyszerű reprodukció: nem alkotás. Nem teszi ezt alkotássá, ha bizonyos lényegtelen vonásokban eltérést is mutat az eredetitől (az ún. másodkezű alkotásokat lásd bővebben a 4. §-nál). De vajon alkotással állunk-e szemben, ha az emberi tevékenység előttünk álló eredménye kétségtelenül egyéni produktum, anélkül hogy valami sajátos, jellemző vonást mutatna. Pl. két, nyelveket ismerő ember ugyanazt az idegen szöveget nyilván nem szóról-szóra egyformán fordítaná le, tehát mindegyikük eredménye bizonyos egyéni vonásokat mutat fel. Következik-e ebből, hogy szükségképpen „alkotással” állunk szemben? Nyilvánvalóan nem, pl. egy kereskedelmi levél vagy egy házassági bizonyítvány fordítása akkor sem „alkotás”, ha az bizonyos egyéni vonásokat (pl. a kifejezés választékossága, szabatossága) mutat is. De hogy jobban megközelítsük a művészet területét, akkor sem beszélhetünk „alkotásról”, ha a lefordított szöveg eredetiben irodalmi alkotás, a fordító azonban csak ún. nyers (szószerinti) fordítást készített róla, pl. abból a célból, hogy a színház eldönthesse, érdemes-e a darab előadásáról tárgyalni. A gyakorlatban azonban ez az elméleti megkülönböztetés csak ritkán válik szükségessé. Inkább a már említett másodkezű művek esetében van jelentősége, amikor azt kell eldönteni, hogy — összevetve az alapul szolgáló művel — az átdolgozó, feldolgozó hozott-e létre olyan többletet, ami az eredetihez képest nemcsak mássá, de új alkotássá teszi az át- vagy feldolgozást. Ha nem ilyen kérdésről van szó, azt, hogy alkotással állunk-e szemben vagy sem, rendszerint eldönti a felhasználás célja. A törvény a kifejtettek szerint nem támaszt további színvonalbeli követelményeket: nem a jó könyvet, az értékes tudományos cikket vagy a szép képet védi, hanem az irodalom, a tudomány és a művészet alkotásait általában. A védelem tartalma pedig az, hogy a védelem alatt álló művet nem szabad a szerző hozzájárulása nélkül felhasználni. Vajon miért kívánná bárki az írásművet kinyomtatni, a zeneművet előadni, a képet kiállítani, ha azt nem tekinti „műnek”, vagyis olyan szellemi terméknek, amit valamilyen célból — okulásul, gyönyörködtetésül vagy szórakoztatásul — , és valamilyen érdekből — rendszerint haszonszerzés végett — el kíván juttatni a társadalomhoz. Talán túlságosan merész tétel lenne azt kimondani, hogy a mű módjára történő felhasználás (kinyomtatás, előadás, hanglemezfelvétel stb.) kétséget kizáró bizonyítéka annak, hogy művel állunk szemben, — de a gyakorlati életben, úgy véljük, első megközelítésben igen praktikus eligazítást ad, ha 80
