Benárd Aurél - Tímár István (szerk.): A szerzői jog kézikönyve (Budapest, 1973)
Első rész. Történeti és elméleti alapvetés
Elméleti alapvetés utat: a szerző művével kapcsolatos joga általában. Nem függetlenedett azonban a szerzői jog kiépítése Franciaországban sem a felhasználók iparikereskedelmi érdekeinek szempontjaitól. A francia forradalmi dekrétumokban is tükröződik, hogy a szerzők kizárólagos jogát a polgárság osztálya a szerzőtől különböző felhasználók vállalkozói érdekeivel összhangban szankcionálta. Franciaországban először színpadi előadásokkal kapcsolatban került sor a szerzői jog biztosítására. A színpadi kultúra évszázados hagyományokra tekintett vissza: Corneille, Racine, Moliére vetették meg alapjait, a Société de la Comédie Frangaise is megalakult már 1680-ban. Az 1791. évi január 13—19-i, színpadi előadásokról szóló dekrétum azzal kezdte, hogy előzetes bejelentés kötelezettsége mellett minden polgártársnak jogot adott színház alapítására. Majd úgy folytatta, hogy az öt év óta halott szerzők művei köztulajdonban állnak és bármely színházban előadhatók. S csak ezek után rendelte el, hogy élő szerzők művét a teljes bevétel szerző javára történő elkobzásának szankciója mellett kizárólag a szerző kifejezett és írásbeli hozzájárulásával lehet előadni. Az örökösök, vagy akik a szerzőtől még életében megszerezték annak jogát, a szerző halálát követő 5 év tartamára maradtak a mű tulajdonosai. Az 1793. évi július 19 — 24-i szerzői jogi törvény már címében is kifejezésre juttatja, hogy a szerzők, zeneszerzők, festő- és rajzolóművészek tulajdonjogairól szól. Egész életükre szóló kizárólagos jogot biztosít számukra műveik közvetlen vagy mások útján történő eladására és terjesztésére, továbbá tulajdonjoguk teljes vagy részleges átruházására. Ezen a ponton ölelkeztek a szerzők és a vállalkozó felhasználók érdekei: ez a rendelkezés biztosította új alapokon a kizárólagos felhasználás lehetőségét a lerombolt privilégiumok helyett. A törvény azonos jogot biztosított az örökösöknek vagy bárkinek, aki a mű feletti tulajdonjogot a szerzőtől megszerezte, a szerző halálát követő tíz év tartamára: erre az időre kizárólagos tulajdon illette őket a művön. A törvény elkobzást rendelt a szerző javára minden olyan esetben, amikor a szerző kifejezett és írásbeli engedélye nélkül többszörözték művét. A vétkes bitorló 3000 példány árának megfelelő összeget volt köteles fizetni. Noha a francia szerzői jog kifejezetten tulajdonjogi formában született meg, már megalkotásakor sem szánták örökös jognak, szemben a magántulajdon egyéb kategóriáival, ahol a másokat kizáró jelleg időben változatlanul megmarad, akárhányszor változik is a tulajdonos személye. A francia polgár sem ismerte el a szellemi alkotások gazdasági kiaknázásának korlátlan monopóliumát. A szerzői tulajdon megszűntének időpontját azonban a szerző halálától számították, nem a mű megjelenésétől, mint a korabeli angol és amerikai törvényhozók. Ezzel jóval haladóbban értékelték a szerző és műve közötti szoros kapcsolatot, mint a szérzői jog csatornán túli úttörői. Ennek a kapcsolatnak személyiségi jellegére nézve azonban a francia forradalmi törvényekben sem találunk semmiféle utalást. A védelmi időt későbbi dekrétumok fokozatosan 50 évre emelték. Egyébként ezek a forradalmi törvények maradtak Franciaországban a szerzői jog alapkodifikációi 1957-ig. 26
