Benárd Aurél - Tímár István (szerk.): A szerzői jog kézikönyve (Budapest, 1973)
Első rész. Történeti és elméleti alapvetés
II. 1. §. A jogi védelem kezdetei vei egyes nyomdák műfaj szerint meghatározott művek (pl. iskolai könyvek) nyomtatására kaptak monopóliumot. A XVII —XVIII. századokban uralkodóvá vált az egyedileg meghatározott művek kiadására szóló privilégium intézménye. A művekre vonatkozó privilégiumokban a nyomdaipar oltalma mellett, de még az iparvédelem körében maradva, már a kiadói jog csírái is fellelhetők. A könyvgyártó ipar védelmének osztályérdekké erősödését jelzi, hogy az egyéni privilégiumok mellett a XVI. században már találkozunk az utánnyomás meghatározott időre szóló általános tilalmazásával is. Baselban 1531-ben általános érvényű jogszabály rendezte az utánnyomások révén kialakuló versenyt, megtiltva, hogy valamely kiadványt másvalaki három éven belül utánnvomjon. Ezt az elsődleges védelmet egészíthették ki az egyéni privilégiumok, az általános hároméves védelmi idő esetenkénti és változó tartamú megnyújtásával. A nyomdászcéhek is támogatták az utánnyomás elleni küzdelmet. Egyes céhszabályzatok kifejezetten tiltották, hogy a felszabaduló tanulóknak mesterük az önálló iparűzés megkezdéséhez szükséges támpéldányokat adjon fizetségül. A céhtilalom arra az esetre is szólt, ha nem privilégium alá eső művekről volt szó, mint például számos kelendő klasszikus auktor esetében. Az utánnyomás tilalmazásának iparvédelmi formái közvetve a szerzők számára is jelentettek bizonyos érdekvédelmet, noha részükre műveik felhasználása kapcsán még nem biztosítottak semmiféle, a kézirat átadását követően érvényesíthető jogot. A nyomtatási kizárólagosság növelte a vállalkozási kedvet, a befektetéssel járó kockázat vállalásának lehetőségét, ezzel a szerző művének minél szélesebb körű terjedéséhez fűződő érdekeit szolgálta. Az utánnyomás tilalma korlátok közé szorította az eredeti mű meghamisításának, torzításának lehetőségét ; a szerzőnek is érdeke volt, hogy csak az a nyomdász többszörözze művét, aki közvetlenül tőle kapta a kéziratot . A nyomtatási kizárólagosság a nyomdász és a nyomtatott mű szerzője közötti személyes kapcsolatok kialakulásához vezetett. Johannes Frobenius, a XVI. század egyik ismert nyomdásza 1519-ben lelkendezve számol be Luther Mártonnak, a kor egyik „bestseller” írójának, hogy könyvét Párizsba is eladja, Brabantba és Angliába szállítja; a kinyomtatott példányokat tíz kivételével mind eladta, s hogy egy könyvvel sem csinált még idáig ilyen jó üzletet. Luther viszont híressé vált „Eyn Vermanung an die Drükker” című, 1525-ben kelt felhívásában az eredeti kiadó érdekeit védve háborog az illetéktelen utánnyomások ellen, útonálló rablókhoz és tolvajokhoz hasonlítva az egymás romlását előidéző utánnyomó kiadókat. A nyomdászok csakhamar azt is felismerték, hogy az írói becsvágy mellett az anyagi érdek is lényeges mozgató erő, s ezért egyre fokozottabban törekedtek arra, hogy nevesebb szerzőket anyagilag is ösztönözzenek műveik átadására. Már a XVI. századtól kezdve kimutatható a nyomdászig
