Benárd Aurél - Tímár István (szerk.): A szerzői jog kézikönyve (Budapest, 1973)
Második rész. A magyar szerzői jog
SzjtlII. Vagyoni jogok bíróság erre az alsó határra felemeli. A második esetben (ha tehát a munkáltatónak feladatkörébe tartozik felhasználási szerződések kötése), jogszabályi minimum nincsen. Itt tehát a bíróság akkor dönthet a szerzőt megillető díjhányad összegéről, ha a munkáltató egyáltalán nem tett eleget fizetési kötelezettségének. Ilyenkor a bíróság a jogszabály iránymutatása alapján, tehát figyelemmel a mű alkotásával kapcsolatos vállalati ráfordításokra, valamint az eset összes körülményeire, megítélése alapján fogja a megfelelő mértéket megállapítani. Végül meg kell említenünk azt is, hogy a Vhr 12. §-ának (2) bekezdése kifejezett szabályként is kimondja azt a törvényi szabályozásból is levezethető tételt, hogy ha a felhasználási jogot akár a munkáltató hozzájárulása alapján, akár a munkáltató felhasználási jogának megszűnése folytán a szerző maga gyakorolja, a szerzői díj teljes összege a szerzőt illeti meg. A most tárgyalt külön díjazási igény nem érvényesül a munkaviszonyban készített és az Szjt 51. §-a alá tartozó ún. rokonjogi védelmet élvező fényképekre, ábrákra és egyéb szemléltető eszközökre (lásd az 51. §-nál). 15. §. A védelmi idő 15. §. (1) A vagyoni jogok a szerző életében és halálától számított ötven éven át részesülnek védelemben. (2) Az ötven éves védelmi időt a szerző halálát követő év első napjától, szerzőtársak [5. § (1) bek.j esetében az utoljára elhunyt szerzőtárs halálát követő év első napjától kell számítani. (3) Ha a szerző személye nem állapítható meg, a védelmi idő a mű első nyilvánosságra hozatalának évét követő ötven év. Ha azonban ez alatt az idő alatt a szerző jelentkezik, a védelmi időt a (2) bekezdés szerint kell számítani. (I) A íilmek védelmi ideje a bemutatást követő év első napjától számított ötven év. A védelmi idő mértéke j 1. Művünk történeti részében már megemlékeztünk az ún. „védelmi idő” világszerte kialakult intézményéről. Úgy gondoljuk, hogy mind maga a szerző halálát követő védelmi idő, mind ennek többé-kevésbé egységesen kialakult időtartama voltaképpen a társadalom köz meggyőződésében kialakidt egyszerű felismerést tükröz: A szerző — általában — nem igen hagy mást hátramaradottaira, mint műveit, s a társadalom méltánytalannak, igazságtalannak érzi, hogy a szerző özvegye, gyermekei ezek felhasználásáért ne részesüljenek ugyanolyan módon ellenértékben, mint ahogy az a szerző életében történt. A védelmi idő tartama ugyanígy társadalmi tapasztalatot fejez ki: Mintegy fél évszázad az az idő, ami alatt a hátramaradottak és a szerző emberi kapcsolatai annyira meglazulnak, eltávolodnak, hogy ugyanaz a méltányossági érzés, ami a szerző halála után a közvetlen hátramaradottak részeltetését, kívánta meg, most már éppen ellenkezőleg úgy látja, .7 34
