Benárd Aurél - Tímár István (szerk.): A szerzői jog kézikönyve (Budapest, 1973)
Második rész. A magyar szerzői jog
Szjt 13. §. Társadalmi felhasználás — díjazás ne maradjon gazdátlanul. A végrehajtási rendelkezések ebben a vonatkozásban nem tartalmaznak szabályt, s így az állam öröklési jogára vonatkozó általános rendelkezések érvényesülnek. Ezek szerint [10/1961.(V. 25.) PMsz. r., valamint az ezt módosító 25/1969.(VII. 29.)PMsz. r.] az államot, mint örököst megillető jogokat a városi vagy a fővárosi kerületi tanács, illetve a járási tanács igazgatási hatáskörébe lépett járási hivatal gyakorolja, s az államra szállott ingó vagyon értékesítése felől az adóbehajtás során lefoglalt dolgok értékesítésére vonatkozó szabályok szerint jár el. Az utóbbi rendelkezéseket az adóigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 38/1969. (XII. 29.) PM sz. rendelet 46 — 51. §-a tartalmazza. Közülük a dolgok természeténél fogva „a más szerv részére értékesítésre átadás” (48. §) jöhet szóba. Átvevő szervnek legalkalmasabbnak látszik a Szerzői Jogvédő Hivatal, amelynek amúgyis általános feladata a szerzői jogok védelme, képző- vagy iparművészeti és fotóművészeti, valamint ipari tervezőművészi alkotás esetén pedig a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja. E-szervek kezelhetik az államra hárult szerzői vagyoni jogokat, s a befolyó összegeket az átadó tanácsi szerv által megjelölt számlára fizetik meg. A kérdés újabb szabályozása esetén helyesebbnek látszanék,! ha a befolyó összegeket a meghatározott szerző javára fel nem használható bevételek példájára [Vhr 10. § (2) bek.] a szerzők jóléti céljaira fordíthatnák A díjazás vélelme | 11. Az Szjt 13. §-ában foglalt szabályozási kérdések harmadik csoportja a szerző (jogutóda) díjigényéről rendelkezik. A törvény itt is az általános szabályozási módot alkalmazza és elvi tételként mondja ki, hogy — ha a törvény másként nem rendelkezik — a mű felhasználása fejében a szerzőt (jogutódát) díjazás illeti meg. A korábbi szerzői jog ilyen szabályt nem tartalmazott. Megelégedett azzal, hogy meghatározta azokat a felhasználásmódokat, amelyekhez a szerző engedélye volt szükséges, s az érdekelt felekre bízta, hogy az engedély megadását milyen feltételekhez kötik. Az általános gyakorlat természetesen ennek nyomán ténylegesen úgy alakult, hogy az engedély megadása fejében a szerző ellenszolgáltatást, ún. jogdíjat kötött ki. Űj törvényünk megoldása azonban többet jelent, mint a korábbi jogszabályok alapján kialakult társadalmi gyakorlat szabályba foglalását. Hasonló a helyzet a felhasználásnál tárgyalt generálklauzulával. A szerző díjigényének elvi kimondása bármiféle felhasználás esetén megalapítja a felhasználó szerv díjfizetési kötelezettségét. Ennek megfelelően, ha a felhasználás megtörtént, a felhasználónak kell igazolnia, hogy a felhasználás a törvény kifejezett szabálya szerint ingyenes, vagy hogy a szerző a díjazásról lemondott. Minden más esetben díjfizetési kötelezettsége fennáll, s ezt a szerző bíróság előtt érvényesítheti. Mintegy előrevetíti a törvény szocialista megoldását a Legfelsőbb Bíróságnak törvényességi óvási ügyben hozott az a döntése, amely a Ptk 207. § (3) bekezdésének felhívásával kiegészítette a koreográfussal kötött színpadi előadási szerződést. Az eredeti szerződés ui. — az általános szokásnak megfelelően — a színház előadási bruttó díjbevételének százalékában állapította meg a szerzői díjat. A vitás 125
