Benárd Aurél - Tímár István (szerk.): A szerzői jog kézikönyve (Budapest, 1973)
Második rész. A magyar szerzői jog
Szjt II. Személyhez fűződő joguk b) Az „impossibilia nemo tenetur” elve itt is áll. A reklámként villamosra festett óriás plakáton hiába is tüntetnénk fel 20—30 nevet, az eleve olvashatatlan lenne. Ehelyett arra kell törekedni, hogy az ilyenfajta hírveréssel párhuzamosan és azonos elterjedtséggel jelenjék meg olyan színlap vagy műsor, amelynek szedési technikája, kialakítása lehetővé teszi a szerzők pontos feltüntetését. c) A bírálóval szemben jogos követelménynek tűnik, hogy legalábbis azokat a társszerzőket néven nevezze, akiknek munkájával bírálatában foglalkozik. Névtelenség — álnév | 6. Az anonimitás lehetősége régi hagyománya az alkotásnak. Nem egy világhírű író vagy művész vált felvett név alatt ismertté (Petőfi, Gorkij, Stendhal), s még olyan is akadt, aki névtelenségét mindvégig megőrizte (nemcsak a mi Anonymusunk, de például Traven is). A névtelenségnek vagy álnév használatának számtalan oka lehet, de ezt nem is szükséges kutatnunk. A törvény sem vizsgálja, hogy szerénység vagy hiúság, félelem vagy konspirációs szükségszerűség vezette a szerzőt, hanem feltétel nélkül írja elő a szerző e személyhez fűződő jogának tiszteletben tartását. A védelem köre tekintetében azonban e személyhez fűződő jog fogalmazása lényegesen különbözik az eddig tárgyaltaktól. Eddig a törvény mindenkihez szóló parancsokat vagy tilalmakat tartalmazott (a szerző nevét fel kell tüntetni . . .). Itt a szerző javára szóló jogosítványként mondja ki a szabályt (a szerző jogosult . . .). E fogalmazásból arra következtethetünk, hogy mindaddig, amíg az ismeretlen vagy álnéven szereplő szerző valódi személye nem válik köztudottá, a mű minden felhasználója, átvevője, idézője, ismertetője köteles a szerzőt az általa felvett néven megjelölni, illetve tilos a szerző valódi személyét megjelölnie. Ha azonban akár a szerző fellépése, akár az irodalomtörténeti kutatások, akár esetleg indiszkréció révén a szerző személye utóbb ismertté válik, úgy gondoljuk, hogy a felhasználó választása szerint használhatja továbbra is a felvett nevet, vagy mellőzheti az eredetileg ismeretlen szerző megjelölését, akár valódi néven nevezheti őt. Ha nem ezt a gondolatot követnénk, ma sem jelölhetnénk meg Széchenyit, mint a ..Rückblick” szerzőjét, vagy Dickens Karácsonyi történeteit Booz néven kellene kiadnunk. Más nézet szerint mindaddig, amíg a vagyoni jogok védelmi ideje fennáll, a szerző, illetve jogutóda álláspontja irányadó abban a tekintetben, hogy a felvett nevet vagy a szerző valóságos nevét kell-e mindenkinek a művel kapcsolatban használnia. A jövő bírói gyakorlatára vár, hogy — ha ilyen kérdés felmerül — állást foglaljon a két lehetséges álláspont között. A magunk részéről az első álláspont érvényesülését tartjuk indokoltnak, hiszen ha a szerző valódi személye ismertté válik, értelmét veszti a szerzői „inkognito” megőrzése, — a vagyoni jogok védelmi idejével való összekapcsolásra pedig nem látunk okot, mivel itt jellegzetesen személyhez fűződő jogról van szó. ó 104
