Benárd Aurél - Tímár István (szerk.): A szerzői jog kézikönyve (Budapest, 1973)
Második rész. A magyar szerzői jog
II. FEJEZET Szentélyhez fűződő jogok Akármilyen kézenfekvőnek látjuk is maipapság, hosszú út vezetett el ahhoz a felismeréshez, hogy a „szerzői jognak” nevezett gyűjtőfogalom sok részjogosítványból összetevődő fonadék, ha úgy tetszik: kéve (Beck Salamon jellemzi ezzel a grosschmidti képpel a szerzői jogot). Ha pedig közelebbről vizsgáljuk a kéve szálait, szembeszökő, jellegbeli különbségeket is találunk közöttük. Egyes részjogosítványoknak szinte természetes rendeltetésük az, hogy a társadalmi felhasználás (magyarán: kiadás, előadás stb.) fejében anyagi elismeréshez juttassák a szerzőt. Ezekkel foglalkozik részletesen a következő, III. Vagyoni jogok c. fejezet. Más részjogosítványok tekintetében már a századeleji európai jogfejlődésben egyre több helyütt észlelték, hogy ezeket nem lehet ilyen egyszerűen elszemélyteleníteni, áruvá tenni. A bíróságok egyre nehezebben fogadták el a színházi vállalkozó álláspontját, aki hepiendhez segítette a jobb sorsra érdemes szerző tragédiáját, azon az alapon, hogy hiszen megvette a darab előadási jogát, kifizette a szerzőt. Hasonló problémát jelentett a divatos író keze alatt rabszolgamunkát végző „néger” igényének elutasítása. S talán a legkiáltóbb példa: nehéz volt a jogi érvényességét elismerni egy olyan szerződésnek, amellyel az író rászorultságában előre eladta összes, jövőben alkotandó műveinek kiadási jogát. Pedig hát a múlt századi szerzői jogi törvények nemigen tartalmaztak olyan szerzővédő szabályokat, amelyek a „szerződéses szabadságot” ilyen irányban korlátozták volna. Az ilyenféle ügyek tapasztalatai, a szerzői érdekképviseletek kiépülése, a korlátlanul, teljes egészében átruházható „szellemi tulajdon” elméletének egyre nyilvánvalóbbá váló tarthatatlansága, mind hozzájárultak ahhoz, hogy a századforduló táján a jogi dogmatikában kialakult a személyhez fűződő szerzői jogok elmélete, s ez hamarosan jelentkezett a tételes törvényekben, nemzetközi egyezményekben, bírói joggyakorlatban. E fejlődés néhány jellemző szakasza: Gierke már 1895-ben tanítja, hogy „a személyhez fűződő jog tárgya. . .lehet testetlen dolog is . . ., így a szerzői jog esetében a szellemi alkotás”. A Berni Unió 1928-as római szövege új 6/a cikkében kimondja, hogy a szerző a vagyoni jogok átruházása esetén is megtartja azt a jogát, hogy szerzői minőségének elismerését követelhesse és elle97
