Borsy Károly: A pécsi nyomdászat kezdetei (Pécs, 1973)
Második fejezet
szedésre helyezett papírt eléri, arra nyomást gyakorol. A csavarorsó karjának ellentétes irányú mozgatásával a nyomólap ismét felemelkedik és a szedésről leemelhető a kész nyomat. Természetesen másik szedésformával, a papír másik oldalát is meg kell nyomni s így válik teljessé a nyomtatás. A korabeli sajtók mérete akkora volt, hogy azokban egyszerre csak négy kisebb, vagy két nagyobb oldalt lehetett elhelyezni. Mint láttuk a nyomtatásnak ilyen módon és ilyen eszközökkel történő művelése nem volt valami gyorsan elvégezhető munka. Rekonstruált sajtón napjainkban végeztek kísérletet arra vonatkozólag, hogy megtudjuk, vajon hány nyomatot lehet ilyen módszerrel készíteni óránként, naponként. Nos e szerint óránként 8—16. naponta pedig mintegy 120—150 nyomat készíthető.10 Nagyobb gyakorlatot feltételezve is alig emelkedhetett a nyomatok száma 200 fölé, ami bizony — mai szemmel nézve — igen csekély. S ha e teljesítményt összevetjük Engel produktumával, akkor csak azt mondhatjuk, hogy tiszteletre méltóan derék munkát végzett. Az imént említett számok alapján viszont tovább is következtethetünk Engel nyomdájának berendezettségére. Ugyanis ismerve produktumát és e számadatokat, bizonyosra vehetjük, hogy nem egy, hanem több sajtója is lehetett. S ha így volt, akkor a nyomdában sem csupán Engel és két. név szerint ismert segédje dolgozhatott, hanem — különösen forgalmasabb időkben — öt—hat személy is tevékenykedhetett műhelyében. Feltehetően inasai is voltak, ezek tartására a privilégium levél felhatalmazta. akik aztán akár Engeltől, akár az idősebb segédektől elsajátítva az ismereteket, a kor szokása szerint tovább vándoroltak, míg aztán valamely városban véglegesen letelepedtek, — de számunkra névtelenek, ismeretlenek maradtak. A kor nyomdászai — és még az elmúlt század végén is — nem specializálódtak úgy, mint napjainkban. Akkoriban egy nyomdásznak egyképpen kellett értenie a szedéshez és a nyomtatáshoz is, ha boldogulni akart szakmájában. Az ilyen nyomdászokat német szóval „schweizerdegen”-nek nevezték, amely svájci (kétélű) kardot jelent, így utalva a nyomdász kétirányú képzettségére. A nyomtatáshoz szükséges papírt a nyomdászok vagy közvetlenül az előállító papírkészítő malmokból, vagy kereskedők útján szerezték be. A pécsi papírmalom, mely 1771-től működött, több ízben volt beszerzési forrása Engelnek, erre vonatkozóan csak alig találunk írásos adatot, jobbára kiadványainak vízjele tanúsítja. A nyomdáknak ekkoriban — és még sokáig — nem volt könyvkötészetük, hanem a kinyomott íveket a könyvkötőhöz szállították és az végezte el a kötési munkát. A könyvkötők — a nyomdászokhoz hasonlóan — tisztelt és megbecsült polgárok voltak, gyakran könyvárusítással is foglalkoztak s mint ilyenek, a szigorú cenzúra miatt a tanács és a Helytartótanács gyakori zaklatásainak voltak kitéve. Engel idejében két nevesebb könyvkötő élt Pécsett. Az egyik, Robek Alajos 1770. július 20-án lett polgára a városnak. 1772-ben házat vett, melyet azonban hat év múlva eladott és 1789-ben már szegénységi bizonyítvány kiadását kéri a tanácstól,11 — ezek szerint tönkrement. Sokat dolgozott, a városi jegyzőkönyvekben igen gyakran találkozunk a tanácshoz benyújtott számláival, — de többet nem tudunk róla. A másik könyvkötő Waidinger Márton 1772. november 6-án tette le a polgári fogadalmat.12 Hasonlóképp igen sokszor nyújtott be számlát végzett munkáiért a városhoz, ezek szerint jól is mehetett a műhelye. Engel melyikkel dolgoztatott, nem tudjuk, feltehetően mindkettővel. 28
