Borsy Károly: A pécsi nyomdászat kezdetei (Pécs, 1973)
Második fejezet
A betűket a nyomdászok vagy maguk állították elő, vagy készen vették valamely betűöntéssel foglalkozó nagyobb nyomdától. Az új betűk saját öntéséhez megfelelő matricával kellett rendelkezni. Ezt kis kézi öntőkészülékbe helyezve, a felolvasztott ólmot beleöntve állították elő az egyes betűt. A XVIII. sz.-ban némely élelmesebb és tőkeerős nyomdász, amilyen pl. a bécsi Trattner is volt, a saját szükségletén túlmenően kezdett betűket önteni és azok, vagy a matricák eladásával foglalkozni. Ez olyan jövedelmezőnek bizonyult, hogy királyi privilégiumot is kért rá, tehát kizárólagos jogot, s így igyekezett a maga számára biztosítani valamely nagyobb terület betűanyaggal történő kizárólagos ellátását. Ennek ellenére számos más nagyobb nyomda is berendezkedett eladásra történő betűöntésre, készletükről mintakönyvet is készítettek, ebben — persze megtévesztésül — feltüntették, hogy „saját használatra”.8 Engel nyomdai eszközei: szedőállvány és nyomósajtó A két ábrázolást a legautentikusabb helyről, Engel szignettjéröl felnagyítva mutatjuk be. A szedőállvány felső részén levő keret a kézirattartó (tenaculum), a nyomósajtót nyitott, formára kész állapotban láthatjuk. Mindkét nyomdai eszköz képe teljesen megegyezik az e korból ismert egyéb ábrázolásokkal. Engel betűanyagának és díszítő elemeinek nagy részét a bécsi Trattner nyomdász és betűöntőtől szerezte be,9 használt betűanyaga és díszítő elemei, nagyrészt megtalálhatók Trattner 1760., illetve 1769. évi betűmintakönyvében is. Sajnos a jelek arra mutatnak, hogy Engel az induláskor beszerzett betűkészletét a későbbiek folyamán nem újította fel, hanem mindvégig az eredetileg beszerzett betűanyaggal dolgozott. Ez bizony meglátszik munkáinak minőségi romlásán: a kezdeti szép, éles vonalú betűk elhasználódtak, elkoptak és így nagyon lerontották az egyes művek esztétikai összhatását. Kétségtelen, hogy a betűanyag ára ebben az időben sem volt valami olcsó dolog. Az említett költségvetésben felsorolt betűféleségek egységára mázsánként 30 és 60 forint között volt, ami e korban elég tekintélyes összeget képviselt. A szedő a szedett betűk összegyűjtéséhez sorzót, Winkelhackent mai szóval vinklit használt és a kiszedett szövegrészeket szedőhajón helyezte el. A szedőszekrények felső részébe szúrták be a hegyes végű gyertyatartót, a gyertya eloltását gyertyakoppantóval végezték. Idősebb nyomdászaink is használták még fiatal korukban a tenaculumot, vagyis kézirattartót, mely a kottaállványhoz hasonlított, csak kisebb volt és hegyes végét a szedőfiók oldalsó peremébe szúrva használták. A nyomtatáshoz szükséges festékanyagot maga a nyomdász készítette, korom és lenolaj keverékéből, melyet külön üstben kavargatva állított elő. A festék megfelelő 26
