Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
I. Eszközök és eszközhasználók
Tömörfényképek „Két szem luxus. így vígasztalé pár évtized előtt egy híres berlini orvos betegét, ha egyik szemét a műtétel következtében elvesztette. És valóban, ha évtized előtt azt kérdezte az együgyű ember a tudós physicustól, vagy physiológustól, miért van az embernek két szeme, hisz egygyel is csak azt látja, a mit kettővel; a tudós vagy zavarba jött és a felelettel adós maradt [...]. Az újabb tudomány a kérdést megoldotta, és kimutatta, hogy a kettős szemnek közelebb fekvő és közvetlenebb haszna van [...]. Két szemmel nézve, nemcsak többet látunk, mint egygyel, hanem ugyanazon tárgy más álláspontban tűnik fel az egyik és másban a másik szem előtt." [1] A kérdés az 1850-es évek egyik „vívmánya", a kettős képet eredményező tömblátási eljárás, vagy sztereoszkópia kapcsán vált időszerűvé. [2] A kezdetben „árnyékot és színt nélkülöző" rajzok, az egyszerű geometriai alakok, urnák [3] látványa csekély lelkesedést váltott ki a nézőkből. David Brewster (1781-1868) lencsesztereoszkópjával - majd az elkövetkező tíz esztendőben megjelenő 15-20 fajta sztereo-sötétkamrával - viszont „a photographiai képeket [...ja legámítóbb hűségben" lehetett előállítani. [4] A látvány „oly természetesnek mutatkozik" - mint azt Strelisky Lipót „dagerrotip-lemezre" készült Női képmása bizonyítja -, „hogy az ember nem képes megszabadulni azon gondolattól, hogy nem az eredeti [...] van szeme előtt". A hatást tovább fokozta a sztereo-dagerrotípiák színezése. Strelisky Férfi képmásán „a szemek, az ajkak, az orr [...] oly természetes arányban mutatkoznak, hogy a látszatot a valótól egyáltalán nem lehet megkülönböztetni". A „kettős tárgylencserendszerrel" készített felvételeken, „minthogy a két lencserendszer csak kis mértékben tóiható el egymástól, a tárgy jobb és bal oldali képe egymástól kevésben tér el, a nagy távolságok a sztereoszkópban nem oly plastikusak; közeli tárgyaknál, pl. arczképeknél [...] azonban kitűnő szolgálatot tesznek". [5] A sztereó-felvételek élethűsége ösztönözte 1855-ben Károly Ferdinánd főherceget, hogy „Strelisky helybeli jeles árnyfestész-szel [...] oly korán kimúlt fiát halála után stereoskop-képben" levetesse [6], megnyitva a halottakat megörökítő felvételek sorozatát. Négy évvel később, az óceán túlpartján, Bem hajdani hadnagya, az emigrációba 58
