Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
I. Eszközök és eszközhasználók
volt tudomásuk. 1868-ban halt meg Petőfiné, s az ő holmijai közt találták ez arcképet, melyet utána fia: az akkor 20 éves Zoltán örökölt. [...] Petőfi Zoltán [...] 1870 nov. 5-dikén halt meg [...] A fénykép [...] halála után dr. Beliczay Imre birtokába került, s másolatai az írói és művészi körökben csakhamar elterjedtek. [54] A ki a Petőfiről készült daguerreotypia másolatát csak futólagosán is figyelmére méltatja, rögtön meggyőződhetik, hogy az nem az 1848-diki Petőfit [...] ábrázolja. De nem ábrázolhatja őt Pestre érkezésének idejében sem, mert a fiatal költő ekkor sokkal [...] vidékiesebben öltözködött, mint az e képen látható [...] Petőfi [...] először 1846. szeptember 8-ánNagy-Károlyban látta Szendrei Júliát [...] másodszor 1847. május havában [...]. 1847. május 4-dikén 200 forintot vett fel Kubinyi Rudolftól [...]. Igen valószínű, hogy ekkor, emlékül [...] készítteté a fényképet. Pestről május 21-dikén utazott el Erdődre [...].„ [55] A szabadságharcot megelőző időszakban sok osztrák vándorfényképész fordul meg az országban. Olcsón és jól dolgoznak, páratlanul népszerűvé teszik a fényképet. [56] Később, a szabadságharc idején a vezető tisztségviselőkről (Kossuth Lajos, Batthyány Lajos), hadvezéreiről (Bem József, Görgei Artúr), ismert hőseiről (Kolosy Györgyről, „akit a Lamberg meggyilkolásával vádoltatván, az osztrákok felakasztottak"), de névtelenjeiről is készültek felvételek. [57] „Görgei fővezér szűkebb környezetének öt tagját ábrázolja (az a) kép, melyet 1849 tavaszán Budapesten az akkor divatozott daguerrotypiával vett föl Strelisky Lipót [...]." [58] A szabadságharcot követő, megtorló hadjárat a fényképészeket sem kímélte. Strelisky Lipótot, mert képeit nem tudta vagy nem akarta kiadni az osztrákoknak, a hírhedt Új épületbe zárták, s csak magas rangú orosz tisztek közbenjárása révén menekült meg a kötéltől. [59] 1848 után Isztambulban telepedett le az, a szabaságharcban résztvett magyar menekült, aki Santa Raif effendi néven, mint órásmester és dagerrotípista dolgozott. [60] Az ötvenes évek elején akadnak ugyan még frissen toborzott hívei és gyakorlói a dagerrotípiának - Abrachamovits Perenc Pozsonyban, Langsfeld M. Mór (1830- 1906) Kaposvárott, Mezey Lajos (1820-1880) Nagyváradon [61] -, létezik módosított francia eljárás, amelynek leírását - J. Beyse tollából -, alig egy évvel az eredeti megjelenése után, Pesten Hartleben adja ki [62]; sőt „Engelhard a Daguerreféle képekhez használni szokott fémlemezeket - írja Tómösváry László, az első, nyelvünkön megjelent fényképészeti szakkönyv, a Magyar fényképész szerzője 1863-ban - akként állítja elő, hogy horganylemezeket galvani utón előbb rézzel, azután ezüsttel von be. [...] Az ekként készített lemezek [...] érzékenyebbek és finomabb képeket szolgáltatnak. [...]" [63], de a dagerrotípia már nem élvezi azt a megbecsülést, mint amilyennek egy évtizeden át örvendett, szinte mindenütt háttérbe szorítva William Henry Pox Talbot negatív/pozitív papír-eljárását. „De mind e mellett se higyjük, hogy a papiros képek a fémképeket egészen kiszorítanák, ha mindjárt azok is viszik már a főszerepet." [64] 20
