Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
I. Eszközök és eszközhasználók
ügyességgel csaknem úgy olvaszthatjuk össze ecsetünkkel, mint színeit vásznán a festőművész." [19] Strelisky Sándor (1851-1922), cs. és kir. udvari fényképész (akit kollégái „mágnás fényképésznek" neveztek) műtermének „karácsony előtti kirakata (1898-ban) szinte extázisba hozta a közönséget". „A vörös és kék színű pigment képek arany háttér, a barnás fekete, zöld színűek ezüst háttérrel" pompáztak. [20] A pigment eljárás - az egymást gyors ütemben követő, új eljárások megjelenése ellenére - megőrizte, ha nem is egyeduralmát, de vezető helyét, s „a pozitív másolási eljárások legszebbike" maradt, amely kellő hangsúllyal juttatta kifejezésre „a képek melegen puha és erőteljes árnyékai mellett felette finom és gyengéd árnyalatait", így érthető, hogy a századforduló után mind több műkedvelő foglalkozott vele. Színes zselatinpapírban nem volt ugyan hiány a kereskedésekben, „minthogy (azonban) más-más hangulati képhez más-más színű (és) árnyalatú alapszín szükséges", az igénves műkedvelő jól tette, ha otthon maga gondoskodott az alapszínezésről. [21] A pigment-képek előállítása a krómsók fényérzékenységén alapult. Nagy gyakorlatot igényelt, mivel a másolás előrehaladtát nem lehetett ellenőrizni művelet közben. Mészáros Gyula szil-sárkányi festő mindkét nehézséget kiküszöbölni szándékozott azzal, hogy a papírképek előállításához szükséges kromátot nem fényérzékeny anyagként használta fel, hanem csak az ezüstkép előállítása után vitte azt a zselatinba. Az volt a célja, hogy a krómsavat a kép árnyalatainak arányában rögzítse. Az 1906. február 26-án megjelent szabadalmi leírás azonban éppen azokhoz nem jutott el, akiknek megfogalmazója szánta, holott a pigment-eljárás még egy évtizeden át nagy népszerűségnek örvendett. [22] Később viszont, mikor közkedveltségéből már sokat veszített, „az a kevés fényképező, aki továbbra is híve maradt [...], a fényképezés monokróm jellegének megfelelő színekben készítette képeit [...]", és nem igényelte a színtobzódást, mint évtizedekkel korábban elődei. [23] Porcellán-fényképek Országh Antal, az egykori cs. és kir. hadapród őrmester - aki 1848-ban, fiatal kadét korában a 43-ik gyalogezredből átszökött a velencei légióhoz - 14 évi távoliét után „a P. Hirnök bécsi levelezője szerint kegyelmet kapott, s megengedtetett neki, hogy hazájába büntetlenül visszatérjen". [24] Érkezését nagy várakozás előzte meg, mert Pesten is tudtak tollal mesterien átdolgozott, „aczélmetszetekkel versenyző, kitűnő fényképeiről, melyekkel Párizsban is sikert ért el". [25] 1862 őszén érkezett haza, s többek támogatásával, a Nemzeti Színházzal átellenben, a Kerepesi út 3. alatt azonnal „photográphiai műterem" építésébe kezdett, amelyet maga kívánt vezetni, „párisi látogatott fénytermét ottani segédeire bizva". [26] Az új műterem röviddel a beköszöntő 1863-as év fordulója után nyílt meg. [27] A pesti közönség ekkor ismerkedett meg porcellán-fényRépeivel, ezekkel a vakító fehér háttérből mély feketében kiemelkedő portrékkal. Az eljárás titkát - amellyel tíz éves párizsi tartózkodása során ismerkedett meg - sosem fedte fel. [28] Országh 54
