Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VIII. Szakma és szaksajtó
fejlődési folyamat az 1890-es évek elején indul és egészen az első világháborúig tart. Azok a problémák, amelyeket megfogalmaznak és az érdeklődés, a vita középpontjába állítanak, elsősorban már nem a fényképészek és a környező világ viszonyára vonatkozik, hanem a fényképészet „belső" ügyeit érintik. Nem a világ, nem az események alakulása késztet kérdésfeltevésre, és igényel megoldást ezekre a kérdésekre, hanem zárt rendszert alkotva, az ismeretanyag legsajátosabb kérdésköreiből álló bástyák mögött, egy-egy kialakult elmélet képezi az elméleti tevékenység mozgatóerejét. Az új ismeretanyag csak részben azokból a kérdéskörökből áll, amelyeket az új ismeretszükségleteket biztosító és a társadalmi csoportok maguk és a valóság megváltozott viszonyának megfelelően tükröznek, mint újdonságot, mondhatni a semmiből teremtenek meg. Az új ismeretanyag arányosan nagyobb részét más területen kialakított ismeretanyagból veszik át, annak analógiájára teremtik. Az analógia (az összehasonlítás, a párhuzamba állítás) bevált és elfogadott, elismert formája lett az érvelésnek. Ugyanakkor az analógia, például a festészet és a fényképészet között, elsősorban - bevallatlanul - nem esztétikai szempontból látszott jelentősnek, hanem fontos társadalmi funkciót töltött be. Tulajdonképpen nem egyszerű analógiai-teremtésről volt szó - a fényképészetet nem lehetett „levezetni" a festészetből, bárhogy törekedtek is erre egyes elméletalkotók -, sokkal inkább az eltérések mellett kétségtelenül meglévő hasonlóságok eltúlzásáról és privilegizálásáról. A művészet rangjára emelt festészetből, az arra jellemző jegyekből önkényesen kiragadták azokat, amelyeket a fényképészet esetében azonosnak véltek - holott valójában hasonlóak és nem azonosak voltak -, a többiről nem akartak tudomást venni. Néhány évtizeddel később - a fényképészet fejlődésének újabb szakaszában - ugyanez a „logika" privilegizálja most már az eltéréseket fényképészet és festészet között, elhanyagolva, tudomást sem véve a hasonlóságokról. Ez a párhuzamba állítás alkalmasnak látszik annak érzékeltetésére, hogyan válik „ideológiává", hogyan tölt be társadalmi irányelv és program funkciót egy látszólag elméleti esztétikai normarendszer. A fényképészeti ismeretanyag rövid története folyamán ún. halmozó fejlődést mutatott. Eltérően számos tudományos ismeretanyagtól, a halmozás nem járt együtt minőségi javulással. Az elemek száma szaporodott, de az újonnan bekerülő elemek minőségileg nem adtak többet a régebbieknél. Az új elemek nem váltották fel a régieket, a régiek nem haltak el, hanem maguk is, továbbra is az ismeretanyag részét képezték egy-egy adott témakörön belül. Az ismeretanyagban, e halmozódás eredményeképpen, számos elem korszakokon át ismétlődik, és az ismétlődés következtében, 1882-től 1914 felé közelítve, egy-egy témakörben állandóan csökken az ismeretek eredetiségének mértéke, ami végső soron az ismeretanyag banalizálódásához vezet. Az 1882-1889 között eltelt néhány évben teremtik meg gyakorlatilag a fényképészet elméleti ismeretanyagát. Az e korszakban megjelenő 53 témakör képezi alapját 314
