Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VIII. Szakma és szaksajtó
dúló fényképészeti szaksajtót. E kétféle igény összebékítésére való törekvés is jelzi, milyen nehézséggel kellett szembenéznie az első magyar fényképészeti szaklap vállalkozó szellemű szerkesztőjének. A fenti megjegyzések - bár lehet, hogy úgy hatnak - nem kritikai élűek. Mindössze a helyzetet igyekeznek tolmácsolni. Azt a helyzetet, amelyben a fényképészet szakmaként történő elismertetéséért más eszközökkel küzdöttek, mint néhány évtizeddel később. Az első fényképészeti esztétika * Dr. Sárffy Aladár főreáliskolai tanár [15] fényképészeti esztétikája 1885-től 1888-ig folytatásokban látott napvilágot a Fényképészeti Lapokban[16]. Tizenegy évvel később változtatás nélkül vette át a Magyar Fényképészek Lapja [17], ami nemcsak értékeire utal, hanem jelzi, hogy a Sárffyéhoz hasonló esztétikai rendszer milyen ritka még a XX. század elején is a fényképészet elméletében. Történetietlen szemléletre utalna Sárffy esztétikájához mai igénnyel közeledni és az esztétika tudományára ma jellemző fogalmi apparátust és elméleti feszességet keresni benne. Sárffy esztétikája kordokumentum, és mint ilyen elemzésre, értékelésre vár. Szerzője érdemét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy megjelenésének időpontjában - sőt 13 évvel később sem - még a gazdag német szakirodalom sem tudott felmutatni önálló, speciális fényképészeti esztétikát. „Sárffy esztétikájához ... foghatót... anyanyelvűnkön literátor még nem produkált." E szavakkal fejezi ki elismerését a kor krónikása. [18] A szakma differenciálódásának jeleként 1885. március 26-án megalakult A Magyar Fényképész Ifjúság Önképző és Segély-egylete [19], de még egy év sem telt bele, önálló, sajátos orientációját kifejezni kívánó szaklapot jelentett meg Fényképészeti Közlöny címmel [20]. Mikor - támogatás híján - 1889-ben megszűnik, a szakma négy éven át orgánum nélkül marad. Megszűnésével lezárul a fényképészeti szaksajtó történetének egy korszaka, amelyre az volt a jellemző, hogy megteremtette a szakfényképészek egyesületbe tömörítésének objektív feltételeit azáltal, hogy tudatosította a szakfényképészek összetartozását, a szakma egységét; a fényképészet társadalmi elismertetését elősegítő, a kölcsönös megértéshez nélkülözhetetlen, azonos elemekből álló ismeretrendszert kialakította és elterjesztette. Az 1893-ban napvilágot látott Fényképészeti Értesítő [21] még egyaránt szólt a szakfényképészekhez és az e korszakban működő, még csekély számú műkedvelőhöz [22], Ez utóbbiak szervezkedésének eredményeképpen 1893. december 21-én megalakult a fővárosban dr. Wartha Vince műegyetemi tanár elnökletével a Műkedvelő fényképészek köre. A fényképészet mint társadalmi, mint művészi tevékenység történetében jelentős változás következett be. Megnőtt azoknak a száma, akik nem a megélhetésük biztosításáért foglalkoztak fotografálással, akiknek a fényképészet nem kenyérkereseti forrást, szakmát jelentett, hanem úgynevezett másodlagos tevékenységet: szórakozást, időtöltést. Művelhették ezt annál könnyebben, mivel valamennyiüknek jól jövedelmező foglalkozása, állása vagy vagyona volt, és nem függtek a közönség 305
